A kripta íze

Lévai Anikó csupán egyszerű háziasszony, aki Tolsztojt olvas, miközben a körmét reszelgeti sárazsadányi szőlei fölött merengve. Mindez megtudható egy vele készült tegnapi interjúból, amely most épp azért állt bele a szívembe, mert pár centire tőle a képernyőn meg az mutatkozik, hogy Kaposváron nyugdíjasok fosztogatják a temetőket, a hatóságok pedig tehetetlenek ezzel a hordával szemben.

A net oscaros rendező mint kitetszik, ezen túl viszont nem kellene megszentségteleníteni a háziasszony nemes ideáját. Nehéz elképzelnem ugyanis, hogy Viktor szaki a délutános műszak után elcsigázva és olajos kézzel megtér a Cinege utca ötbe, eközben pedig Anikó asszony a sparhelt fölé hajol, ahol rotyog a farhát-pörkölt, amelynek gőzei kendője alá csapnak, és verejtékes orcáját törölgeti. Hites ura ugyanakkor fáradt, csillogó szemmel kiteszi az asztalra a negyvennyolcezret tartalmazó tasakot, és csöndesen megkéri élete egyetlen asszonyát, hogy ossza be azt az elkövetkező harminc napra. Annyi könnyebbségük már van az öregeknek, hogy a nagylány a saját lábán áll. De akad ott purdé még bőven, hogy a foghoz kelljen verdesni a garast. És az ujjam belelafog az éjjeli edénybe.

pic_godot-eljottHanem ezek a nyugdíjasok, ezek nem hagynak nekem békét. Emlékszem szegény anyámra, akinek a holtak kertje maga volt a templom, ahová minden vasárnap ki kellett fuvaroznom a sírhoz – amelyben hatan is forgolódtak a családjából -, szertartást celebrálni, hogy megnyugodjon a lelke. Ilyen tapasztalatoktól vértezve egyben azt is nehéz elképzelnem, hogy a mellette álló sírt meg fosztogassa. Aztán lehet, végül megtenné, mert anyatigris is lakott benne.

Ő valóban egyszerű háziasszony volt, mint tán azok is, akik ott Kaposváron szembemennek mindennel, leszedik a sírokról a mécsest, csokrokat, hogy aztán eladják azokat más szerencsétleneknek azért, hogy rotyoghasson az a rohadt farhát, ahogyan a sparhelt fölé hajolnak, miközben a gőzök kendőjük alá csapnak, és verejtékes orcájukat törölgetik. És a szégyen is csorog róluk, mert a pörköltnek kriptaíze van. Valami eltörött, és ez nagyon sok dolognak a végét jelenti. A kaposvári temető igazgatója nem győzi hangsúlyozni, hogy nem cigányok rabolják le a sírokat ott Somogyban, hanem egyszerű árja háziasszonyok és háziemberek. Mindez így egyben – miközben épül a kisvasút, hogy Anikó pöfögve juthasson el egyszerű háziasszonyként a másik házba, amely más birtokai mellett, hitese stadionja árnyékában leledzik – nagyon lehangoló képet bír mutatni a helyről, ahol élünk.

Ezt Magyarországnak hívják, ahol ugyanezek a nyugdíjasok most annak örvendhetnek, hogy kapnak egy egész hat tizedet. Szavuk nem lehet, gondoskodva van róluk, maximum egy mécsessel kevesebbet lopnak el januártól, és minden rendben is lesz. De nem igazán. Mert mint a föntiekből is kitetszik, ez egy abszurd színdarab, ahol a Vladimirek és Estragonok kóvályognak, fáradt lábukról lehúzzák a nyűtt cipőt, és várják a csodát. Hogy egyszer meg tudnak majd élni. Hogy valamikor egyszerű háziasszonyok lehetnek. És a rohadt Godot csak nem jön.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , , ,
1 hozzászólás “A kripta íze
  1. kiss pál szerint:

    Napi orbán-fikázás? …,
    Nagy bajban vagytopk libsik…reményetek sem lehet a feltámadásra !

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Lájkolj!