Itt vagyunk hát. „Nem kelt el Faludy György író, költő 1994-ben átvett Kossuth-díja a budapesti Pintér Aukciósházban tartott árverésen, amelyen a költő kiadatlan erotikus és más témájú verseit, leveleket, személyes tárgyakat, valamint köteteinek autográf javításokkal ellátott szerzői példányait kínálták az érdeklődőknek.”
És szégyen ez. Hogy Fanny mit csinál, az az ő baja, nehéz volt vele mindig is. Amikor utoljára találkoztam Faludyval az idők kezdetekor, hogy beszélgessünk csöppet, akkor sem akarta ő azt az egészet igazán. Kérdeztem volna, ő pedig ott volt, majd’ kivette a mikrofont a kezemből. Túl az elcseszett fotókon, amelyeken pucérra vetkőzötten pózolt a fejedelemmel, nem történt semmi sem, most pedig kalapácsol. Nem az ő bűne, a miénk.
Faludy György a legnagyobb magyar, ezt bizton állítom, és igazam van, mert méris ne. Én magam mondtam. Még valamikor az idők kezdetén interjúvoltam őt arról, hogy mért cseszett ki magával. Hogy mért jött haza a klafa kanadai erdőkből, 45-ben, s akkor elmondta. Hogy azért, mert amikor angolul kezdett el álmodni a dietroiti éjszakában, ahol a futószalagról ömlöttek le a sherman-ek, akkor megrémült, hogy elveszik, ami a fejében van.
Azt – vélekedése szerint – haza köllöt hozni, hogy népszavázhasson Petrasovis Annával a bukolikus magyar rónán, míg el nem viszik egy csöppet sziklákat görgetni Recskre, amely kalandba majdnem belehalt. Ámde mégis itt volt. Árpi bácsit a halálsorra vitték, most eltemettük. Gyurkát régebben. Hogy ez a kettő mért hajaz most épp egymásra – bár ne tenné -, megmondom én. Kiárusítják a lelkeinket, mint hasított fát.
MMA. Szarják a milliárdokat szétfelé, Fanny meg árverez. Itt most, hogy a kerítések már körülölelnek, és az életünk már egy fabatkát sem ér, vagy mondjuk minimálbért, ha akár szólni illenék, hogy értsünk ilyen mondatokat is tán: „Szeredy Dani motyogott valamit az orra alá, ahogy álltunk a Lukács fürdő tetőteraszán, a kőpárkánynak támaszkodva, s néztük a sok napozó civilt. Mindig nagyon halkan beszélt, de én azért mindig értettem, hogy mit mond. Ezt már mondta egyszer, amikor fölfelé jöttünk a rossz kis lépcsőkön. Feleltem is rá valamit, szuszogva. „Hm? Hm…” – ilyesmit. Félórával ezelőtt pedig lent, a medence szélén azt mondta, hogy kutya meleg van. – Baromi – feleltem.”
Mézeslepényt sorsolok annak, aki megmondja, mely szöveg kezdődik így Kőszegen. Meg is kaptad, szerencsés proletár. Viszont csak csacsogok. Az egész duma arról szólt volna, mennyire taplók is vagyunk itt magunknak. „Gémes kút, malom alja, fokos, Sivatag, lárma, durva kezek, Vad csókok, bambák, álom-bakók. A Tisza-parton mit keresek?” Naja, mint Medve az alléban.
Vélemény, hozzászólás?