A medve lelke

Itt vagyunk hát. „Nem kelt el Faludy György író, költő 1994-ben átvett Kossuth-díja a budapesti Pintér Aukciósházban tartott árverésen, amelyen a költő kiadatlan erotikus és más témájú verseit, leveleket, személyes tárgyakat, valamint köteteinek autográf javításokkal ellátott szerzői példányait kínálták az érdeklődőknek.”

És szégyen ez. Hogy Fanny mit csinál, az az ő baja, nehéz volt vele mindig is. Amikor utoljára találkoztam Faludyval az idők kezdetekor, hogy beszélgessünk csöppet, akkor sem akarta ő azt az egészet igazán. Kérdeztem volna, ő pedig ott volt, majd’ kivette a mikrofont a kezemből. Túl az elcseszett fotókon, amelyeken pucérra vetkőzötten pózolt a fejedelemmel, nem történt semmi sem, most pedig kalapácsol. Nem az ő bűne, a miénk.

1446752594_faludyFaludy György a legnagyobb magyar, ezt bizton állítom, és igazam van, mert méris ne. Én magam mondtam. Még valamikor az idők kezdetén interjúvoltam őt arról, hogy mért cseszett ki magával. Hogy mért jött haza a klafa kanadai erdőkből, 45-ben, s akkor elmondta. Hogy azért, mert amikor angolul kezdett el álmodni a dietroiti éjszakában, ahol a futószalagról ömlöttek le a sherman-ek, akkor megrémült, hogy elveszik, ami a fejében van.

Azt – vélekedése szerint – haza köllöt hozni, hogy népszavázhasson Petrasovis Annával a bukolikus magyar rónán, míg el nem viszik egy csöppet sziklákat görgetni Recskre, amely kalandba majdnem belehalt. Ámde mégis itt volt. Árpi bácsit a halálsorra vitték, most eltemettük. Gyurkát régebben. Hogy ez a kettő mért hajaz most épp egymásra – bár ne tenné -, megmondom én. Kiárusítják a lelkeinket, mint hasított fát.

MMA. Szarják a milliárdokat szétfelé, Fanny meg árverez. Itt most, hogy a kerítések már körülölelnek, és az életünk már egy fabatkát sem ér, vagy mondjuk minimálbért, ha akár szólni illenék, hogy értsünk ilyen mondatokat is tán: „Szeredy Dani motyogott valamit az orra alá, ahogy álltunk a Lukács fürdő tetőteraszán, a kőpárkánynak támaszkodva, s néztük a sok napozó civilt. Mindig nagyon halkan beszélt, de én azért mindig értettem, hogy mit mond. Ezt már mondta egyszer, amikor fölfelé jöttünk a rossz kis lépcsőkön. Feleltem is rá valamit, szuszogva. „Hm? Hm…” – ilyesmit. Félórával ezelőtt pedig lent, a medence szélén azt mondta, hogy kutya meleg van. – Baromi – feleltem.”

Mézeslepényt sorsolok annak, aki megmondja, mely szöveg kezdődik így Kőszegen. Meg is kaptad, szerencsés proletár. Viszont csak csacsogok. Az egész duma arról szólt volna, mennyire taplók is vagyunk itt magunknak. „Gémes kút, malom alja, fokos, Sivatag, lárma, durva kezek, Vad csókok, bambák, álom-bakók. A Tisza-parton mit keresek?” Naja, mint Medve az alléban.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum