A fröccsök ura csörömpölt a poharakkal, és nem állta meg, hogy meg ne jegyezze: – Eljött hát ez a nap megint. – Béla hülyén nézett rá, szokás szerint nem volt otthon a világban, és föltette a kérdést: – Milyen nap? – A fröccsök ura csóválta a fejét, mert elfelejtette, ki ül az ő foltos asztalánál. – Hát a halottak napja. – Vetetette oda félig megvetően, mert azt hitte az utóbbi hetek történései után, hogy állandó vendége, mondhatni barátja más ember lett, és szorult belé valami kis lélek a korcos mogorvaság mellé. De úgy látta, nem. – Kit érdekel? – Vetette oda Béla, amitől a kocsmáros elkeseredett. – Tán csak kimész a temetőbe? – Kérdezte, de a vendég nem felelt.
Fölállt az asztaltól, és egy szó nélkül lépett ki a hűvös utcára. Szép nyugodtan hazaballagott, fölment a frissen meglelt kincsek birodalmába, a padlásra. Kutakodni kezdett a könyvek között, szuszogva, hunyorogva, mígnem megtalálta, amit keresett, egy gyűrött agyonolvasott kötetet. A hóna alá csapta, és visszaindult az ivóba. Ahogy belépett, a fröccsök urának leesett az álla ettől a könyves jelenéstől, nem volt ehhez szokva, és látta, hogy valami tényleg történt a barátjával, aki ellentmondást nem tűrő hangon szemüveget követelt, és amint megkapta, lapozgatni kezdte ezt a könyvet. Megtalálta végül, amit keresett, és kijelentette: – Most figyelj! – Aztán kántáló hangon olvasni kezdett, amitől a kocsmáros kezében megállt a törlőkendő. Ezeket halotta:
„Hát tud az állat a halálról, vagy nem tud? – tudakolta tőlem egyszer Nusztahul, ugyanennek a patikusnak öreg segédje, (valaha szintén gazdag ember), – mesélte a két papnak Tuszun. – Mert süss ide komám, – azt mondja nekem, az állat pontosan gyilkol, úgy, ahogy a legkitünőbb sebész tenné, továbbá menekűl, ha veszélyt érez, tehát fél a haláltól, de az elefánt se fél többé a döglött tigristől, mert látja, hogy már nem él, még a bivaly is oda megy és megszagolja, továbbá sok állat halottnak tetteti magát, hogy ne bántsák, még továbbá: a kutya már messziről vonít, ha halottat szimatol valahol, tehát tud-e az állat a halálról, vagy nem tud? – kérdezte megint.
– Úgy látszik, mégse tud, mármint olyan értelemben, ahogy az ember tud róla, – feleltem én. – Mert ha tudna róla, imádkozna, mondjuk, vagy legalább is gyakran elszomorodna, valahányszor a halál eszébe jut, akárcsak az ember. Márpedig az állat, (kivéve a gorillát, amely, úgy látszik, szomorú fajta), csakis akkor szomorú, ha tüske megy a lábába, ha fogságba kerűl, ha öregszik, vagy egyéb baja van. Az állat tehát látja, hogy van halál, menekűl is a veszély elől, de tudomást, úgy látszik, azért mégse vesz róla, mert nem tud tudomást venni semmiről, hiányzik belőle a tudomásulvétel átka, vagy adománya. Értitek ezt a szavamat?
Mert minden, ami adatik nékünk: átok és áldás együttvéve. Vegyétek csak ezt: gazdagsággal jár együtt az únottság és elteltség, szépséggel a hiúság görcse-gondja s az öregedés hatszoros keserve. Ugyanez a Hadzsi Kazer, a gazdag gyógyszerárús ezt így fejezte ki: – Fiatal vagy? nevessél és sírjál egyszerre. Öreg lettél? akkor is. Szerelmes vagy? Nemkülönben. – Majd egyebek is eszébe jutottak, és a halál is, így folytatta tehát:
– Hát nem délibábos hab az ember egész élete? Mire körülnézel, elmúlt, a múltad meg sehol nincs, hiába keresed padláson, pincében, vagy sétálsz akár a folyók partjain, abban a reményben, hogy a fiatal Tuszunnal találkozol ott, vagyis azzal, aki valaha voltál s most majd sírva átöleled őt. Egy lakomára gondolsz és nem tudsz visszaszaladni, hogy viszontlásd azokat a barátaidat fiatalon, akik már meghaltak, vagy ha nem halottak, szakálluk nőtt, vagy ha nem, az eszük begyepesedett.
Hol a múltad? A fejedben, másutt sehol nincsen többé. S mindez a sok komédia a halál árnyékában megy végbe s mondom, olyan ez, mint valami árnyképek a falon. Mert van-e ember, aki ne ijedne fel álmából egy fenyegető mutatóujj iszonyatában s olyan eszes ember, aki fényes napsütésben is ne gondolna gyakran a sírjára? Holott hát, ha meggondolom: a halálunkhoz nékünk voltaképp semmi közünk. Ahogy nincs közöd egy baltához, vagy vederhez, amelyről semmit se tudsz, amelyet Hedsaszban elvesztett valaki. – S aztán még hozzátette: – Ezért kellett az embernek Allahot megteremtenie, mert Allah és az örökélet képzelete egyetlen gyógyító írja volt és lesz a halál iszonyata ellen.”
(F. M.)
Amint haladt a szöveg előre, a fröccsök urát úgy érte el valami megszállott révület, és ahogyan elhangzottak az utolsó szavak, neki peregtek a könnyei, mint legutóbb Bélának. Szipogva kérdezte: – Ezt most mért olvastad föl? – Béla, mint valami sámán, úgy felelte: – Hogy lásd, miért nem megyek ki a temetőbe. Színjáték az egész. – Ekkor harangoztak, de ennek a kongásnak már semmi értelme sem volt. A kocsmáros úgy érezte, túlhaladott rajta az idő. Különös tekintettel sprickolt kiszáradt torkú megvilágosítójának borába, a Nap pedig másképpen kezdett sütni.
Vélemény, hozzászólás?