Szíttál te lassú mérgeket

Egy Novák Előd néven tévedésből sapiens sapiensként anyakönyvezett tengerimalac érkezett a minap vésőt tartva a kezében a budapesti Szabadság térre azzal a szándékkal, hogy minden mai bajok okozóját és eredőjét, a veres csillagot lefaragja a szovjetek emlékéről, akikkel csak a baj van minduntalan.

Ezek a megátalkodottak nem voltak restek agyonlövetni magukat pusztán a móka kedvéért, na meg azért, hogy Novák Előd felmenői – ha egyáltalán – kijöhessenek a bunkerból világot látni úgy, hogy ne hallatsszék füleik mögül: „Der springt, noch auf.” Ezek rettenetesen nehéz dolgok, mint kitetszik.

Olyannyira, hogy hősünk e súlynak megfelelő elszántsággal akart vésni, s miután a rend őrei megakadályozták önkéntes restaurálási tevékenységét, a flaszternek esett neki mindent lehengerlő buzgalommal. Azt klopfolta, ami az ő szíve joga, mivel tökhülyének lenni eredendő kiváltság. Hát persze, deviszontazért.

56_csillagSzívünk remegő buzgalmával nézzük, hogy mindez, mármint a rögbaromság milyen elsöprő erővel száguld végig hajdan szeretetre méltó hazánkon. És most nem leszek szép – ergo buzi – lélek, aki azon böstörködik, hogy rázuhant a mennybolt. Csak a folyományait tekintem, és visolkodva látom, hová is jutottunk. Telepisálni dunapartra helyezett cipőket ér. Ennél többre nincs is szükség.

Még régebben a mi egyetlenünk bátorító szeretettel tekintett saját gyermekére, amely a Jobbik nevet nyerte el a keresztelkedésben vagy a félholdatozásban akár, ez máma már kihüvelyezhetetlen, de, hogy barmokat szült, az nyilvánvaló. Nem sokkal különbözik őtőlük a frissen leváltott valahai honvédelmi miniszter, aki szintén nem tengerimalac, viszont egy ökör.

Hende Csaba, miután a nemlétező magyar hadsereg fölött sohasem volt rendelkezési jogát elveszítette, úgy döntött, szülővárosába érkezik meg liberós megváltóként, és sikerült is neki. Olyan ő nékünk, mint Novák a Szabadság téren. Ez persze nem véletlen, egy az akluk, de hogy hívek maradjunk a malacos éccához: az almuk, ez pediglen a híresen nevezetes polgári körök gyülekezete, akik tudnak. Nagyon tudnak.

Ezt találta ki anno egyetlenünk, hogy fatörzsből gyönge ágai leleddzenek, úgymint Novák, meg a Hende. Amíg a jobbikos az elátkozott téren akarta irtani a verest, saját bejáratú hősünk itt a nyugati végeken tette ugyanezt. Emlékezett a fölkent napon a neki megfelelő emelkedettséggel, miszerint: „Ünneprontás nélkül ki kell jelenteni, hogy a baloldal akkor is a külföldiek oldalán állt, és most is ott áll. Ebből elég volt, mert Magyarország megvédi a határait és szabadságát.”

Más is elhangzott még a tömény hülyeség mellett. Százéves harcosok hadra hívása, és pinkvaló. Kitetszett viszont, hogy ezek, a polgári körös múltból kihajadzó csökevények a baj. Azabaj. Veszik azt, hogy a butaság bátorságával kalapácsolnak csillagokat, pofáznak baromságokat, és tudják.

Ezt is tudják, a bamba népek pedig szopják a mézízű mérget. Kedvenc kocsmám tulaja, amint leste az egységben működő teleképet, áldozattá vált. Ő is. Vérzően gyalogló sokaságot mutattak neki, ő pedig Gyurcsányt fakasztotta az ajkaira. Hogy mért, azt én nem tudom. De igen mégis: Mocsadék kommunista azis, megénis, veres csillagzattal a farkainkon. Kirielejszon, ha már.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Lájkolj!