Annak, aki megérdemli

Szervusztok, pajtikák! Ezt üvöltötte rekedten egyetlenünk a néppárti óvodásoknak, akárha Vitéz László a vörös sipkájában, és fejbetoszta a pléh-vel az ürdüngöt, csak úgy koppant. A kölkök pedig visítottak a gyönyörtől. Így ment ez, amikor a mi kincsünk elvtársainak – akik többsége a púpos háta közepére sem kívánja már – elmesélte a magyarok Istenét saját olvasatban. Ez pedig ekképp föst: a magyar vagy a német, de az osztrák életszínvonal is azoknak jár, akik ezt kiérdemelték. Mindezt a menekültekre értette aranyoskánk, pedig éppen rólunk szól a történet.

Most, hogy így kiderült az élet értelme, volna egy-két megválaszolatlan kósza kérdésünk azért. Hogyan kell kiérdemelni a magyar gyönyöröket, s vajh, azok a kéjek milyen nívón állanak, egyáltalán nem mindegy ugyanis. Minimum kétféle életminőség leledzik kies honunkban momentán. Van a Lőrinceké, aki polihisztorok oly nívón tengődnek, hogy megfeledkeznek egy-egy kósza milliárdról, mert nem tudják, melyik ládafiában lapul. Van aztán az Andyé, aki igazmagyar táltosként Valentin napra tévét vásárolna tokkal meg vonóval élete egyetlen szerelmének, ha a Lajos nem kavarná a fekáliát.

másfél millióVan aztán a kisebb geciké, akik csak háromszáz milliós kalyibát újítanak, apróbb lakást a tíz éves kölöknek, vagy akkorát saját maguknak, hogy néhány szobáról meg is feledkeznek a nagy szuszogós igyekezetben. Ezt a nívót tényleg ki kell érdemelni, az érdemlés módját azonban jobb érzésű ember nem szívesen űzi, aztán annyit is ér, mint azt Lázár elvtárs volt szíves elmesélni nekünk. Hogy ezt az utóbbit, ezt az annyit is ér nívót miként kell kiérdemelni, arról nem szólt a geci, azonban mégis tudjuk. Egyszerű az egész. Csupáncsak ide, erre az elkúrt helyre kell reinkarnálódni egy óvatlan, meggondolatlan pillanatban, és már kész is a felemelő farhátas történet végtelen időkre.

Aztán, hogy ezt a minőséget a GYODA-t leküzdő atléták miként érdemelhetik ki, azt tényleg nem tudjuk, de nem is szükséges igazán. Egyetlenünk fölöslegesen teszi vonalkódossá a gatyáját ugyanis. Olyan menekültről az elmúlt vészterhes időkben még nem hallottunk, aki annyira őrült lett volna, hogy Felcsútot célozza meg élete egyetlen értelmeként, pedig mi, beavatottak jól tudjuk, hogy ez a megszentelt hely tényleg a világ közepe. Így aztán, ahogyan a kivégzések elől menekülők futnak át mirajtunk, úgy veszik a hamubasültpogácsát a nem igaz magyarok is, hogy olyan helyet leljenek a nagyvilágban, ahol meg lehet élni. És nekiindulnak emlékezőn és okádva.

Annyit is érünk tehát, ezzel pedig nem érdemeljük meg a magyar haligalit. Hogyan is érdemelnénk, mikor havi negyvennyolcezer fixszel az ember már könnyen viccel. Ezt is kiszámolták, mert kibaszott jó filozófusok ezek egytől-egyig, és tudják a spengleri ukázt. Ez a fasisztákkal táncoló alak nem volt rest kijelenteni, miszerint igazán nagy gondolkodó csak az lehet, aki otthon van a matematikában, és ehhez tartják is magukat a negyvennyolc ezrükkel. A haza bölcsei ők mindahányan tévékettős reklámok szintjén, ahol a vak komondortól nem sújtott nőnemű egyedek érdemlik meg a L’Oréált.

A kevésbé szerencsések a csirkelábat, mint hungarikumot, és magyar eledelt. Ilyenekből már négymillió van a Kárpátok alatt, mert Magyarország jobban teljesít, és a reformok működnek. Olyannyira, hogy idestova hétszázezren irigyelték meg azt a másfél milliót, akik száz éve tántorogtak ki, és a nagy vízen túl nem várta őket egy önjelölt félőrült Isten, aki azt delirálta volna, hogy érdemeljék ki. Sehol jobb helyeken nem hangzik el ilyesmi ma sem, ez a tébolyda csak a miénk, magunknak választottuk, és most viseljük az összes gyönyörét, igaz, egyre nehezebben. Egy vigaszunk azért csak akad: ez a csörgősipkás gondoskodik a vihogásunkról. Amely, ha kényszeredett is, de a miénk.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , , , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum