Kampec dolores XV. – Du temps perdu

Béla lassan megnyugodott. Amint kinyitotta a szemét, a fröccsök ura már a pultja mögött állt, mintha mi sem történt volna, a poharaival szöszmötölt, és nem szólt egy szót sem. Pedig mindketten tudták, hogy valami visszavonhatatlan átváltozás zajlott le az ivóban, amit el kéne felejteni, visszavonni azonban semmiképpen nem lehet, és nem is szabad. Nem. Béla nem változott át undorító rovarrá, nem kapálózott ízelt lábaival, csupán a lelke visongott, ezt pedig csak a szeme mutatta.

Mindeddig úgy tűnt, hogy a rajta kívül történő dolgok nem férnek hozzá a lelkéhez, lepörögnek a kérgén, most azonban repedések keletkeztek rajta, és a lukakon kiviláglott a kisgyerek, aki kétségbeesve kóvályog az ellenséges világban. Az átélt megvilágosodás teljesen kimerítette. Fejét nem bírta mozgatni, csak szemeit fordította csikorogva a barátja felé, és önmaga számára is idegen, duplagyűrűs, kántáló hangon tette fel az egyetlen kérdést, amit ebben a helyzetben lehetett. – Most akkor mi lesz?

időA fröccsök ura elcsodálkozott. Nem szokott ő ahhoz, hogy Béla kérdez tőle, aki eddig úgy viselkedett mindig, mint egy világháborús őrvezető. Amióta ismerte, most először látta meg rajta és benne az esendőséget, ezzel pedig képtelen volt mit kezdeni. Erősen zavarba jött. Mindettől furcsa párost alkottak ők ketten, olyanok voltak, mint a kamaszok az első randevún, akik tudják, mit akarnak teljes lelkükkel és testükkel, de félénken méregetik egymást, mielőtt legyőzi őket a hús förgetege. Hülyén néztek ki zavarukban, és ezt az abszurdot nem is lehetett feloldani.

A csapos törölgette poharait, köszörülte a torkát, de semmi értelmes gondolat nem született fehéren izzó agyában, és csak ezt bírta kinyögni. – Mi lenne? Élni köll azért. – S bár ebben a két rövid mondatban benne volt minden történés tudása az elmúlt percekről és az idők kezdetéről is, mégis a lehető legbölcsebb kinyilatkoztatás volt ebben a pillanatban, Béla azonban nem tudott mire jutni vele. Így, mielőtt újabb tragédia történt volna, úgy döntött, inkább hazamegy, hogy egyedül nézzen szembe az idővel, és magában mérje fel, ki is ő, hogyan jutott ide, és mitől lett azzá az alakká, akit mutat épp a légyszaros tükör.

Föltápászkodott. Kivánszorgott a trágyaszagú nagyvilágba. A fröccsök ura kábán nézett utána, valahogyan sejtette, hogy egy ideig nem fogja látni. Így is lett. Béla öntörvényűen baktatott végig a falun, ahol mindig minden ugyanúgy volt, mintha panoptikumban járna. A két közmunkás bágyadtan kapirgálta az anyaföldet, a Nap a templom réztornyán csillogott, néhány duplagyűrűs sántikált a hepehupás járdán, frissen szült koravén kisasszonyok káráltak, és nagyfejű gyerekek hajtották zörögve a műanyag motort vagy dömpert. Mintha nem is nagy idők volnának – így vélekedett hősünk haladtában -, és ő sem tudta, hogy tényleg nem is azok. Csak a frissen megtelepülő új múlt zümmögött láthatatlanul, a szürkeség, ami a nyomában loholt, még nem látszott teljesen.

Béla a mindent tisztázás jegyében odaállott a tükör elé, és eldöntötte, hogy ezúttal meglesi borotválkozás közben, ki is ő valójában. Eddig úgy gyalulta le magát mindig, hogy csak az ágaskodó szőrszálakat látta, a mögötte rejtőző arcot sohasem. Érdeklődve figyelte a saját képmását. Egy öregedő ember nézett vissza rá szaporodó ráncokkal, és őszülő hajjal, de még képes volt arra, hogy meglássa benne a rövidnadrágos óvodást, aki pöttyös labdával díszített fehér ingben hajladozott és danolászott az évzárón. Gyerekzsivaj szállt föl a tükörből meg kakaóillat, a vajjal kent kifli ízének emléke, de ezzel semmire sem ment.

ALaRechercheDuTempsPerduRájött, hogy föl kell mennie a padlásra, ahová mindent fölcipelt egy őrült napon, amikor úgy döntött, hogy végleg elvadul. Pókhálók csaptak az arcába, tompán puffanó léptei nyomán fullasztó por emelkedett a tüdejéig, a tetőablakon beszűrődő fény párhuzamos csíkokat rajzolt a fönti világba, mutatva az utat az emlékek felé. De ezek sem segítettek. Forgatta az ősi fényképeket, amelyeken rég elporladt nagyszülei voltak láthatók, olvasgatta a göcsörtös ujjaikkal, sajátos helyesírással körmölt leveleiket, amelyek ismeretlen világról tudósítottak. Idegen volt minden, holott ugyanitt történtek az örömök és tragédiák, de az idő már belepte őket, így Béla nem talált semmi fogódzót saját magához.

Mégis napokat töltött a gombaszagú padláson, és csak néha ment le, hogy egyen valamit. Az ételhordó ember már nem is szólongatta, csak letette a napi adagot a csikorgó kapu mellé, majd továbbállt. Így múltak az órák, hősünk átforgatott mindent, de nem lelt fogódzót önmagához, ezért fordult a könyvei felé, amelyek szintén a porban hömbölögtek. Találomra vett ki egyet-egyet a hatalmas halomból. Rácsodálkozott, ahogyan sorra ismerte föl őket, és tudta, hogy ezt is olvasta valaha, meg amazt is, de már nem emlékezett rájuk. Csak forgatta őket, itt-ott beleolvasott néhányba, mint ahogyan ebbe a barna borítósba is éppen.

Versek voltak benne. Az egyik elsárgult lapon ez állott: „Hát ne fordulj vak hevedben/ A világ és rendje ellen…/ Úgy tekints az emberekre,/ Hogy a föld se jó, se ferde:/ Se gyönyör, se bú tanyája,/ Csak magadnak képe, mása./ Ki sóhajtoz, ki mulat./ A világ csak – hangulat.” Úgy nézett erre a szövegre, mint akit frissen rázott meg az áram. Érezte, hogy megtalálta a bizonyosságot, ettől pedig a napok óta izzó lázas nyugtalansága megszűnt. Nézte a könyvet, mint a Bibliát, leereszkedett az alvilágba, a kötetet a hokedlire rakta, és elindult megünnepelni a frissen felfedezett világot.

Belépett az ivóba, a fröccsök ura látta, hogy barátja ha át nem is változott, de szeméből eltűnt az űzött vadak nyugtalansága. Megsprickolta neki a borát, és eléje csúsztatta. S ekkor, mintha tényleg volna Isten, a rádióból sajátos, szaggatott ritmus, tangóharmonika, és egy lágy, zümmögő női hang hallatszott. Bélát földöntúli nyugalom szállta meg. – Mi ez? – Kérdezte fejével a zene felé bökve. A fröccsök ura pedig, mint minden titkok tudója, azonmód vágta rá: – Gotan Project. – Béla ugyan nem tudta, ez mit jelent, de elégedett volt a válasszal. Szólt a harmonika a dobozból, a világ pedig elröpült. Nagyon messzire.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Lájkolj!

Archívum