Lopni

Nem is oly rég itt a szomszédban ékes magyar nyelven írott feliratok fogadták a frissen átvágott vasfüggönyön átáramló honfitársainkat: „Magyar ne lopj!” Ez az alig bővített mondat bemutatta, hogy osztrák testvéreink mily gyorsan ismerték fel nemzetünk lelkének leglényegét, amiről akkoriban még magunk sem tudtunk, máma azonban már evidencia.

Mindez akkor vájt belém, amikor kiderült, hogy a maga lábán imbolygó hercegkisasszony és snájdig párja hatmillió forintért vett képeket egy aukción, és a rögvalóban tapodó más sorsosaink azonmód álltak neki tutulni a kibertérben a beszerzés miatt. Pro és kontra hangzottak el a komment-érvek, a velejét azonban ez mutatja a legjobban: „Ebben az a poén, hogy a tőlünk lopott pénzből urizálnak ezek a mi lábunkon álló senkiházi paraziták!

lopniÍgy látja a keményen dolgozó kisember, és hogyan is láthatná másképp. Minden bukolikussá csiszolgatott hír mögött ez van. Épp ebben az időben megy a hercehurca a csigatévé körül, hogy akkor most kié a konc. Vajnáé, aki a frissen lopott pénzből akarja a magáénak tudni, vagy Simicskáé, aki régebben újította meg a lóvét, de mára már szabadságharcos Robin Hood lett belőle a népi folklórban.

És ez baj nagyon. A négymillió szegény, és a rabszolgák országa kábultan nézi, ahogy a föntiek gátlás nélkül rakják zsebre a lovettát, és már csak ilyen pár milliókon bírnak kiakadni. Mert ez még értelmezhető, lefordítható zsömlére meg parizerre, az ezermillió az fölfoghatatlan, ennek a többszöröse meg nem is létezik, olyan nincs is talán. Ám a tudat, hogy ezek lopnak, ott van már a zsigerekben nem is két évtizede, de két évszázada legalább.

Ott van Móricz Kiss Jánosában, a GMK-s szaki kezében, a kárpótlások körül, a szőke olajakban, pártszékházakban és pályázatokban. Ez a szemüveg. Illés Zoltán, a hajdani környezetvédő, most, hogy kivette a fejét Orbán seggéből, magyarázza, hogy miért rossz az, ha szemétégetőt akar építeni az ország hulladék-válogató helyett. Egy nagy beruházásból többet lehet lopni, mint sok kicsiből. Ezt mondja, és végül is igaza van. Aki az információkat nem a szórólapokból és az M-es médiából veszi, tudja ezt.

Mint ahogyan tudja a többit is, de a turista mit tehet? Örül neki, hogy elmehet. November tizenhatodikától lehet licitálni majd a magyar anyaföldre. A migráncsos vérzivatarban alig is foglalkozik vele a nép. December huszadikán zárul a kisdedvakítás, amely végén az új hűbéresek birtokba veszik majd a lopott pénzből vásárolt szántókat, réteket, aztán lehet menni hozzájuk napszámba. S miközben a földet túrja a paraszt, szidja az apját, hogy nem állt neki lopni huszonöt éve, így arra ítélte, hogy a tehetségéből boldoguljon, ami meg nem megy ebben az országban. Az rohadtul nem megy itt. Lopni kell. Köpni kell. Köpni kell, pedig nincs is itt a szerelem.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Lájkolj!