Hozzáállás és vacoktérkép

Itt minálunk, a nyugati gyepűkön olyan csönd van, amilyen csak őszi hajnalokon tud lenni, amikor lassan ereszkednek alá a ködök. Migráncsokat csupán három, uszkve négy napig csodálhattunk az őrségi lankákon, ám ez elégnek bizonyult ahhoz, hogy beinduljon az elcseszett Budapestről gerjesztett dili, és két városban is fölépítsenek egy-egy sátortábort, amelyekben, mint az várható volt, és utóbb ki is derült, soha, egyetlen menekült sem maradt egy óránál tovább.

Ezt is csak azért, hogy megmosdjanak, vizet és ételt vegyenek magukhoz, és már indultak is, akárha samponreklám volnának. Vizet, ruhát és ételt viszont, mint az Magyarországon bevett szokás ma már, nem az állam adott az ellenséges Uniótól erre a célra kapott euró-milliókból, hanem a menekülők sorsát átérző, amúgy a rezsim által előszeretettel vegzált civilek, akik olyan gyorsan szervezték meg a huszonnégy órás gyűjtést és szállítást, hogy logisztikai tananyagot lehetne prezentálni belőlük.

Meglovagolva a saját maga által gerjesztett közhangulatot arra azonban maradt ereje és pénze a hatalomnak, hogy ebben a pár napban katonaságot vezényeljen ide. Ezektől az itt élő, keményen dolgozó kisemberek jobban tartottak, mint a szelíden gyalogló menekülőktől, s mire ez utóbbiakból már egy sem kószált a vidéken, akkorra derült ki, hogy a bakák maradnak megvédeni a semmit, vagy csupán a futballkultúrát meg a magyar nyelvet. Jól bekvártélyozták magukat, és azóta is itt vannak, már rendszeres díszvendégek a helyi kosárderbin.

DCIM112GOPROIlyet negyed százada láttam Kaposváron amerikai kivitelben. A jenkik sem csináltak semmit Szita Károly földjén, csak masíroztak meg lébecoltak a frissen kövezett sétáló utcán, de ez most mellékszál. Amikor megérkeztek a katonák, abban az időben legott neki is láttak egy éjszaka építeni a falat az éppen itt húzódó szlovén határon, és csak pitymallatkor jöttek rá, hogy ez nem komilfó mindenféle schengeni okok miatt. Egyetlenünk tehát kinyilatkoztatta, hogy csak a terepet rendezték, örökös belügyminisztere szerint pedig gyakorlatoztak.

Nem sikerült összeegyeztetni, mit hazudjanak, de a drótok azóta is ott hömbölögnek az avarban, mint ahogyan itt maradt a senki által nem használt sátortábor is. Már rég túl vagyok a fél évszázadon, ha éveimet vizslatom, és még mindig tud újdonsággal szolgálni a világ. Eddig soha nem hallott fogalommal gyarapodott satnya szókincsem tegnap: vacoktérkép. Első hallásra ennek olyan piszén-pisze kölyökmackós feelingje volt, aztán kiderült, hogy olyan listát takar, ahol fellelhetők a rejtőzködő hajléktalanok.

Első felbuzdulásomban úgy véltem, ez az elhagyott sátortábor, ahová a takarékosság jegyében bevezették a vizet meg a villanyt is, miután már egyetlen menekült sem volt látható sehol sem, tehát jól megszervezték, szóval akkor ez a hely fölkerülhet a helyi vacoktérképre. De nem. Le nem bontják, embert be nem engednek. Most őrzik. Nem a katonák, akik kosármeccsre járnak, mások. Ez a hely nem való magyarnak, az megfagyhat a híd alatt. S mivel menekült az nincs, sikerült a nagy buzogásban egy mini szellemvárost megépíteni, s fennen vigyázni reá.

Viszont a migráncsok az okai a magyar balfaszságnak. Nem megfelelő a hozzáállásuk, mint azt Kósa frakcióvezető úr volt kedves kifejteni és elmagyarázni nekünk, csökkent értelmű piszén-piszéknek. Megéri citálni: „A migránsok döntő többsége család nélkül jön. Hát milyen menekült az, aki a családját otthagyja a háborúban és csak maga jön? Ez milyen hozzáállás? Mit lehet akkor ezekről az emberekről gondolni?” Nem tudjuk, kupakos bácsi, mit gondoljunk róluk, rólad viszont erősen, oly nagyon, mintha Micimackók volnánk a Százholdas Pagonyban. Summarum: hülyeségre valóban nincsen orvosság, mint kitetszik. Hacsaknem frakcióvezetés, de ez nem a mi asztalunk.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Lájkolj!