Terített betli

Nnna, végre! Már tudjuk, hogy egyetlenünk kormányzásával Magyarország mért tart ott, ahol, tehát sehol. Illetve dehogynem, valahol mégiscsak, a huszadik század ködbe vesző hajnalán, miközben a középkorba rohan. Most osztják épp a feudumokat. Megszületett a miniszterelnöki kiskáté, amelyben csak épp az nem szerepel, hogy vasvellát a kézben szorongatva hogyan híjjuk ki ellenünket az avas szagú parasztudvarra, hogy férfiasan lerendezzük a dolgokat, miközben hegyeset pökünk egyet a tyúkszaros porba.

Államférfi, ja. Ilyen jelzőkkel illetik és illették ezt a szerencsétlent, miközben csak ganajszagú parasztgyerek. Az is volt mindig, és az is marad a futballbéli buzgalmával együtt, amely számára kulturális kérdés, és ezt a nívót védi most az araboktól, vagy hogy is van ez. Három ismérvet sorolt föl, hogy milyen kívánalmaknak kell megfelelni leendő utódjának. Ezek pedig a következők: nyelveket tudni, érteni az ultihoz, és jól tűrni a karaktergyilkossági kísérleteket. Ezt a bölcsességet még frühlingkor mondta, csak épp most került napvilágra.

ultiJé, tudok osztrákul, akkor már beadhatom a pályázatomat én is a koronára? Az önéletrajzomban szerepeltethető még: nyolc évig jártam orosz tagozatra, igaz, tudásom kissé megkopott, de rövid gyakorlással szintre hozhatom magam, úgyis aktuális ma ez a lingua. De tudok, emberek, de rohadtul tudok. Pláne latint is tanultam, mégis elvadultam. Ebbéli lehengerlő ismereteimet majd kamatoztathatom, amikor misét celebrálok, és pláne a karaktergyilkosságot is jól tűröm. Igen cizellált kommentelők ugyanis naponta többször hajtanak el a jó kurva anyámba, mint libsibolsi buziállatot, és még mindig itt vagyok.

Aztán: edzőtáborokban olyan karakánul mondtam be a negyvenszázat, hogy beleremegett az egész rohadt Tata meg Dunavarsány. Akkor én már egy született miniszterelnök vagyok? Egy lófaszt, mama. Mellesleg egyetlenünk egyáltalán nem felel meg az általa meghatározott kívánalmaknak (sem). Nyelveket, azt nem tud, a karakterét sem nagyon hagyja gyilkolászni, mivel csak a Kossuth Rádió gumival bélelt falai közt érzi otthon magát, semmi más nem játszik. Ultibéli képességeiről meg csak a felcsúti hajdanvolt láblabdás csapattársak tudnának nyilatkozni, de ezt még nem tették meg.

Viszont életének egyetlen szerelméhez, a futballhoz is hűtelen. Azt is megvallotta, hogy ő ahhoz nem ért, csak szereti. Érteni a Gáspár kölök ért hozzá – mint elrebegte -, ebben a kontextusban pedig világos már, mit keresett a kölök a VIP páholyban a VB-n: az apjának magyarázta, hogy mit lát. Azért feleim, ne legyünk elégedetlenek. Ilyen lehengerlő tudással bíró prime ministerünk ellenére még mindig egész jól van az ország a maga lélegeztető gépén. És kiderült, az Unió is azért mehet el a jó francba – na meg az Obama -, mert fingjuk sincsen az ultiról, még egy rohadt terített betlit sem képesek az asztalra csapni kopogós kézzel. Azt csak az ilyen mély, oder übermagyarok – csak ne tudnék ennyire – képesek virítani, mert náluk a bölcsek köve: a gémes kút, a malom alja, meg a fokos. Isten legyen irgalmas árva lelkeinknek, hosszú volt az út, de legalább megérkeztünk. ’Álamférfi, meg az ’álamfő. Ez a világ.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , , , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Lájkolj!