Good morning, Spartathlon. – Énekelve, csöngőt rázva haladt egy ember az athéni hajnalban, hogy fölébressze a rengeteg félőrültet, akik arra vállalkoztak, hogy pár óra múlva nekivágnak a kétszázötven kilométernek, amelyet harminchat óra alatt kell lefutniuk, gyalogolniuk, kúszniuk a kietlen hegyek között, tűző szeptemberi napban, fagyos éjszakában Athéntól Spártáig, amikor azt látják csak, hogy a kibaszott peloponnészoszi szerpentinnek soha nem lesz vége, mert mindig jön egy újabb kanyar.
Alig is ért véget a legfrissebb balkáni háború, már túl voltunk Srebrenicán és más nyalánkságokon, a hajdanvolt Jugoszlávia darabokban hevert, és mindenki a sebeit nyalogatta. Az egyetlen elfogadott pénz a deutsche Mark volt, amiért épp semmit sem lehetett kapni, hacsaknem benzint, kukoricát vagy krumplit. Ezeket az autópálya peremén árulták szerencsétlen alakok, a benzint marmonkannában, a többit szakadt zsákokban.
Röszkénél még nem volt kerítés, utána viszont mintha a Holdon járt volna az ember, autó sehol, csak az önjelölt rendőrök büntettek el nem múló buzgalommal állítólagos gyorshajtásért minden második sarkon. Vitatkozni velük nem volt érdemes, oldalukon ott lafogott a kalasnyikov, és alkalmanként beérték tíz márkával. Ilyen elnyújtott örömök után érkeztünk meg Athén felé haladtukban Gevgelijába. Ez a macedón határváros teljesen kihalt volt.
Olyannyira, hogy még útlevelet sem ellenőriztek, egy lélek sem leledzett a kibaszott nagy, kamionoknak fenntartott terminálokban sem, minden további nélkül, egy szuszra lehetett átsuhanni, ahol, a túloldalon már Görögország várt, Evzoni, a szabadság, ahol nem kellett tartani a törvényen kívüliségtől, így hát az elcsigázott utasnak maga volt a mennyország. Ezt egy frappéval köllött megünnepelni felszakadó sóhaj közepette.
Ezt a Kanosszát most fordítva járják be százezrek, akik nem azért teszik meg az egyébként gyönyörűséges utat, hogy hobbiból futkározzanak, hanem, mert csupán élni akarnak. A hajdan kihalt határvidék tömve van, s aki szerencsétlenek átlépik a maguk Rubikonját, és Gevgelijába érve azt hiszik, hogy elérkeztek a szabadság földjére, keservesen csalódnak majd, amint fönnakadnak a civilizálatlanság drótkerítésén itt minálunk.
Az idő visszafelé forog. Míg negyed százada önjelölt martalócok szaladgáltak géppisztolyokkal a hónuk alatt a kialakult káoszban, most itt minálunk törvényerőre emelt marconák teszik ugyanezt, akiket óvodások éltetnek a gerjesztett rendetlenségben. S míg mi akkor átlépve a görög határt elégedetten nyugtázhattuk, hogy már csak hatszáz kilométer Athén, ahol pihe ágyak várnak, a fordítva haladó sokaságnak fogalma sincs, még mennyi lehet hátra, és arról sem, hol lesz egyszer majd egy nyugodalmas hely. Az ő Spartathlonjuk nagyon régen kezdődött, nem látszik véget érni, babérkoszorú meg sehol sem vár rájuk, ha szerencsésen teljesítették a távot.
Vélemény, hozzászólás?