Gevgelija-Evzoni

Good morning, Spartathlon. – Énekelve, csöngőt rázva haladt egy ember az athéni hajnalban, hogy fölébressze a rengeteg félőrültet, akik arra vállalkoztak, hogy pár óra múlva nekivágnak a kétszázötven kilométernek, amelyet harminchat óra alatt kell lefutniuk, gyalogolniuk, kúszniuk a kietlen hegyek között, tűző szeptemberi napban, fagyos éjszakában Athéntól Spártáig, amikor azt látják csak, hogy a kibaszott peloponnészoszi szerpentinnek soha nem lesz vége, mert mindig jön egy újabb kanyar.

Alig is ért véget a legfrissebb balkáni háború, már túl voltunk Srebrenicán és más nyalánkságokon, a hajdanvolt Jugoszlávia darabokban hevert, és mindenki a sebeit nyalogatta. Az egyetlen elfogadott pénz a deutsche Mark volt, amiért épp semmit sem lehetett kapni, hacsaknem benzint, kukoricát vagy krumplit. Ezeket az autópálya peremén árulták szerencsétlen alakok, a benzint marmonkannában, a többit szakadt zsákokban.

Röszkénél még nem volt kerítés, utána viszont mintha a Holdon járt volna az ember, autó sehol, csak az önjelölt rendőrök büntettek el nem múló buzgalommal állítólagos gyorshajtásért minden második sarkon. Vitatkozni velük nem volt érdemes, oldalukon ott lafogott a kalasnyikov, és alkalmanként beérték tíz márkával. Ilyen elnyújtott örömök után érkeztünk meg Athén felé haladtukban Gevgelijába. Ez a macedón határváros teljesen kihalt volt.

evzoniOlyannyira, hogy még útlevelet sem ellenőriztek, egy lélek sem leledzett a kibaszott nagy, kamionoknak fenntartott terminálokban sem, minden további nélkül, egy szuszra lehetett átsuhanni, ahol, a túloldalon már Görögország várt, Evzoni, a szabadság, ahol nem kellett tartani a törvényen kívüliségtől, így hát az elcsigázott utasnak maga volt a mennyország. Ezt egy frappéval köllött megünnepelni felszakadó sóhaj közepette.

Ezt a Kanosszát most fordítva járják be százezrek, akik nem azért teszik meg az egyébként gyönyörűséges utat, hogy hobbiból futkározzanak, hanem, mert csupán élni akarnak. A hajdan kihalt határvidék tömve van, s aki szerencsétlenek átlépik a maguk Rubikonját, és Gevgelijába érve azt hiszik, hogy elérkeztek a szabadság földjére, keservesen csalódnak majd, amint fönnakadnak a civilizálatlanság drótkerítésén itt minálunk.

Az idő visszafelé forog. Míg negyed százada önjelölt martalócok szaladgáltak géppisztolyokkal a hónuk alatt a kialakult káoszban, most itt minálunk törvényerőre emelt marconák teszik ugyanezt, akiket óvodások éltetnek a gerjesztett rendetlenségben. S míg mi akkor átlépve a görög határt elégedetten nyugtázhattuk, hogy már csak hatszáz kilométer Athén, ahol pihe ágyak várnak, a fordítva haladó sokaságnak fogalma sincs, még mennyi lehet hátra, és arról sem, hol lesz egyszer majd egy nyugodalmas hely. Az ő Spartathlonjuk nagyon régen kezdődött, nem látszik véget érni, babérkoszorú meg sehol sem vár rájuk, ha szerencsésen teljesítették a távot.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Lájkolj!

Archívum