Mivelünk, akik a hatvanas évek elején születtünk bele a legvidámabb barakkba, nagyon kibabrált a jóisten, a történelem, és a Kárpát medence összes politikus görénye. Így visszanézve az eddig megtett útra már megértem, miért ütött szíven Camus és az ő Sziszüphosza.
„A jövőben élünk: „holnap”, „majd”, „ha majd elhelyezkedsz”, „ha nagy leszel, megérted”. Csodálatra méltó ez a következetlenség, hiszen végül is meg kell halni. De eljön a nap, amikor az ember rájön vagy kimondja, hogy harminc éves. Ezzel azt állapítja meg, hogy fiatal. Ugyanakkor el is helyezi magát az időben. Felismeri, hogy a görbe egy bizonyos pontjára érkezett, bevallja, hogy ezt a görbét végig kell járnia. Rádöbben, hogy az idő fogja, fölismeri benne a legádázabb ellenségét. A holnapra, csak a holnapra várt, pedig egész lényével tiltakoznia kellett volna ellene. A hús lázadása: ez az abszurd.”
Rá kellett döbbennem, ez a citátum minekünk, hatvanasoknak nem a halálról, sokkal inkább az életről szól. Születésünk óta, és még most is, amikor az ötvenet tapossuk, a jövőben élünk, holott már rohadt régen nagyok lettünk. De szerencsétlenségünkre nem értjük meg a katyvaszt, és a hiba nem bennünk van.
Harminc éves voltam épp, amikor beköszöntött a rendszer változása. Az iskolában, ahol tanítottam, értekezletet hívtak össze, és a párttitkár, malac szemében nyüszítő félelemmel adta elő, hogy ha akarjuk, ha nem, eljő a plurális demokrácia kora. De jó, gondoltam visszaemlékezve a tudományos szocializmus stúdiumokra – ahol, mint ördögtől valót föstötték le ezt a szcénát -, akkor eljött az én időm. Nekiláttam tehát patákat és szarvakat növeszteni.
Ám abban a pillanatban megfagyott az idő. Plurális is, demokrata is volt, de a kitárt ablakokon nem valami friss, hanem épp valami dohos levegő áramlott be visszamerengve eltűnt világokra. Antall úr elbaszott mindent, a dolgok pedig úgy maradtak. És ahelyett, hogy megéltük volna a szabadságot, neki kellett látni újra várakozni, hogy majd csak jobb lesz, de soha nem lett az.
Kaptunk kárpótlást, kaptunk korona úsztatást, szétcseszett ipart és mezőgazdaságot, új Trianont és nemzeti gyásznapot. Kaptunk hülye pártokat meg pártvezéreket, Csurkákat és Torgyánokat, bohócokat az értelem helyett, új apákat és új fiúkat, újra zsidókat és megint cigányokat. Visszatértünk oda, ahonnan indultunk, és ráadásnak kaptunk végül Orbánt, amivel bevégeztetett.
Így telt el negyed század, lassan megöregszünk, gyermekeink pedig fölnőttek. Csipás szemeinkkel látjuk, amint kivándorolnak, azért, mert józanabbak, mint a mi hajnalunk, és már semmit sem hisznek. Mi, akik erőnk teljében értük meg a szabadság lehetőségét, reménykedve, hogy már saját időnkben eljön, most kell rádöbbenjünk, hogy nem lesz abból semmi sem. Kibasztak velünk, elbaltázták az életünket, amikor örökös várakozásba taszítottak. Ha van bűn, akkor ez az. Huszonöt év után rezsicsökkentésnél meg a kerítésnél tartunk, és őszül is, akárha a hajunk. Ez történt velünk. Nem épp semmi, vagy éppen az.
Vélemény, hozzászólás?