Telekép

2015. július elseje volt, a Párt által meghirdetett Átállás Napja. A Nagy Testvér eddig is tudta, hogy alattvalói mindenféle ellenőrizetlen tartalmakat bámulnak televízióikon, de a demokrácia örve alatt semmit nem tehetett az országát elárasztó mindenféle mocsok ellen, amely nem az ő szíve szerint való volt. Holott a lelke legmélyén – ami voltaképp nem igazán alakult ki neki – az összeset betiltatta volna, amelyik nem az ő igazságát – ilyképp lázáros delírjeit – nyomta kifelé az éterbe, ám képtelen volt hathatósan cselekedni, mert tartani kellett a látszatot. Törvényt hozni, hogy az épp szövetségeseknek hazudott Óceániának megfeleljen, pedig szíve bugyraiban már régesrég Eurázsiához húzott, de ezt nem lehetett egyenesen bevallani. Apró jelek már mutatkoztak, ám mindenki tehetetlen volt.

orwellA Nagy Testvér előszeretettel hivatkozott arra a felhatalmazásra, amelyet választóitól kapott. Igaz, mindenki tudta hogyan, mégis, a még csírájukban úgy-ahogy létező ellenzéki alakulatok teljesen tehetetlenek és töketlenek voltak, ezt az is jól mutatja, hogy még az ellen sem tudtak tenni egy szalmaszálnyit sem, hogy az amúgy még mindig – ki tudja mi okból? – közszolgálatinak nevezett adó párt-tévévé alakuljon. Mindenki csak lesett szemre-fejre – ez a mondás még megmaradt a régi időkből valahogyan -, tartalma azonban már nemigen volt. Azt jelentette, hogy azt csinálnak mindenkivel, amit épp akarnak, ahogy úriasodó kedvük engedi. Mert dzsentrisedtek. Annak idején, amikor elhajtották a vér nélküli forradalomban az előző kurzust, az volt a baj ellenük, hogy urizálnak a nép nyakán, vadászgatnak orrba-szájba a közösből.

Ehhez képest most nem is ez volt a legfőbb baj, sokkal inkább az, hogyan juttassák el igazságaikat a néphez, amit pedig mindennél jobban szerettek volna. Még mindig meggyőződéssel vallották, hogy a propaganda helyettesíti a valóságot. Ezt egy Árpi nevű ismeretlen alak – aki valahogyan mindig ott volt, ahol éppen ők, mégse ismerte senki – verte beléjük még jó régen. De azóta is hittek neki. S mivelhogy a nyolcvanmilliárdból gründolt köztévét baszott nézni a nemzet, megint csak törvényt kölött fabrikálni, hogy valahogyan rászorítsák ezeket a nyomorultakat, hogy őket lessék. Így született meg az Átállás Napja. Ez a törvény pedig arról rendelkezik, hogy az összes műsorszóró nyamvadt cég a hozzáférés tekintetében elsőbbséget köteles biztosítani a közszolgálati műsorok számára. Ezekből hét lesz, ha kifut a projekt. Ez van. Kamerát egyelőre nem szerelnek a polgárok budijába. De bekövetkezik egyszer.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Lájkolj!