Lerohadás

Az idő elszáll, a homokóra lepereg. Ezt a cáfolhatatlan igazságot regélte Nagy István, amikor az anyja születésnapját vigadtuk a házban, amelyet meg az én anyám épített a saját kezével. Ómama volt az ünnepelt, aranyom, a dédanyám. Nagy István meg az ő fia, ilyeténképp nékem valami nagy-nagybácsi, vagy mi a szar.

Kicsike kis ember volt az Ómama. Mindezzel a kajla emlékezéssel nem volt énnékem semmi különös szándokom, hacsaknem az, hogy az idő vég nélküli folyásába helyezzem az életemet nekem. Nagy István, Ómama, sőt és főleg a saját bejáratú anyám is már porlad a saját jó előre kifizetett helyén. De azért elvagyunk együtt.

Regényt kéne firkálni, hogy micsoda kalamajkákon ment végig az az alakulat, amelyet végül a családomnak kell neveznem. De nem éri meg, elszállott az idő ugyanis. Annak idején a Kékesen lestük Nagy Istvánnal a futball világok bajnokságát, és ő meg a brazilokba volt szerelmes, a szambájukba a maga sorvadt lábával, aki bottal közlekedett úgy, ahogy.

Aztán beleközlekedte magát a végtelenbe. Így járt. Meg így járok én is, akit odahagytak a világban magára. Jött egy levél, amely csekkeket tartalmazott, meg fölszólítást anyámnak, hogy fizessen. Ilyen jólszituált adósságbehajtó cég ez, akik nyomulnak ezerrel. Mondtam nekik már a telefonba, mert folyamatosan csörgettek, hogy anyám meghalt.

113Sajnáltak a telefonba, mint a gép. Tudom, hogyan megy ez az egész, volt idő, amikor életet keresve majdnem beálltam szolgálni egy ilyet. Telefonos kisasszony lettem volna, aki basztatja polgártársait a vonal túlsó végin. A főnök, amikor bóklásztam az állásinterjún, vigyorogva kért aláírást a könyvre, amit plajbászoltam annak előtte, hogy telefonos okádék akartam volna lenni. Tetszett neki a dolog.

Aláírtam neki, és elmentem a jó francba. Volt a közelben egy kocsma, oda. És még mindig élek. De ezt most azért nem kellett volna, hogy anyám, meg az ő tartozása a gyökerek alatt. Aszondja a levelem, hogy kérhetek részletet is. A tizenhatezres tartozás máma már ötven, azért. A picsába, gondoltam, meg főleg azért, mert épp kiderült nekem innen a netről, hogy Győzike meg hány milkákkal tartozik olyan ideje, amikor anyám még élt. Senki nem telefonozik neki. Igaz, Nagy Istvánja sincsen. Elvagyok.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags:

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Lájkolj!