Délelőtt azt hittem, hogy kormányablakot adnak át a telepen, aztán hirtelen rájöttem, hogy óvoda mellett élek. Ezt tette velem a rendszer. Csillapodott valamelyest a szél, a Nap is kisütött, a kölkök dömperjeikkel kipörögtek a napvilágra, és rázendítettek a halhatatlan, örök időkre érvényes négy éveseknek való slágerek egyikére, lényegét tekintve mindegy is melyikre. Tök egyforma akárhány, ekképp egyként alkalmas arra, hogy a rendszer dicséretét zengje általa a liberóból épp kikelt siserehad.
Ilyen nincs, és mégis van. Hirtelen bevillant, amikor magam jártam hasonló, ám fényes lakkos, fekete és fűzős cipőben, pöttyös labdás fehér ingben, és hajladoztam az óvó néni és a szülők előtt ugyanezeket a nótákat fújva. A hatvanas évek közepén jártunk, és nem terelt minket senkise semmilyen avatásra soha. Csermanek rájött arra az időre már, ha nem pofázik bele az emberek mindennapjaiba, akkor békén hagyják őt, űzheti kisded játékait, és zabálhatja a krumplilevest két sakkparti közben. Aki nincs ellenünk, az velünk van, ugye.
Ezt nem bírják megérteni ezek a mi új márciusi ifjaink, akik pedig ugyanazt építgetik kitartó szorgalommal, mégpedig a rosszabbik fajtából. Aki nincs velük, az ellenük van, mesélhetne erről most épp a gecik ura, Simicska eleget. Elemi erővel uszult rá a teljes csürhe, amelynek ezideig maga is tagja volt. Útépítéseket állítanak le, televíziós műsorokat szüntetnek meg, kiirtanák mindennek még az írmagját is, amelyhez valami köze van neki, a cégeinek, és az sem érdekes már, hogy eközben az is napvilágra kerül, mennyi pénzt pumpáltak bele, amíg cimbora volt. Megszámlálhatatlan milliárdokat: százakat.
És ha már nem forgat vissza belőle a párt épülésére, akkor vicsorgó foggal cibálnák ki a lóvét a kezéből még olyan áron is, hogy az Unió haragját – nem utolsó sorban – súlyos büntetéseit vonják magukra. Meg rajta keresztül az országra, de mint azt már régóta tudjuk, ez a lehető legkevésbé sem érdekli őket. A keményen dolgozó ’zemberek, azok igazán nem. Olyasfajta állapot ez, amelyet a jobb sorsra érdemes Michael Douglas formáz meg elemi erővel az Összeomlás névre hallgató thrillerben, amelyben először baseball ütővel, aztán meg jófajta mordályokkal formálja a maga beteg képére a világot. Ezek a mi Douglas-eink most a baseballos stádiumban vannak.
Óvodásokkal éltetik magukat, közben meg ütőkkel hadonásznak maguk körül, és egyre kevesebben vannak körön belül. Lecseréli a telefonkönyvet: ezt jelentette ki még 1998-ban sokat sejtetően Orbán, és meg is tette. Új világot kezdett építeni, amelyet nyolc év megszakítás után folytat egyre gyorsabb és egyre eszementebb iramban, aminek most vagyunk tanúi épp. Öt évvel ezelőtt megint új lapokat ütött föl abban a könyvben, most újra, de lassan elfogynak az oldalak. Már nem nagyon van kire cserélni a csókosokat, egyre többen válnak melléknevekké – tarsolyfélék -, az építmény elkészülte előtt recseg-ropog. Félő, hogy túljut ez a téboly a baseball-ütős fázison. Igaz, Douglas is belehanyatlott a kikötő vizébe a végén, de azért mégse kéne thrillert csinálni az országból. Nem erre szerződtünk ugyanis.
Vélemény, hozzászólás?