Lassan elfogy a telefonkönyv

kép 3Délelőtt azt hittem, hogy kormányablakot adnak át a telepen, aztán hirtelen rájöttem, hogy óvoda mellett élek. Ezt tette velem a rendszer. Csillapodott valamelyest a szél, a Nap is kisütött, a kölkök dömperjeikkel kipörögtek a napvilágra, és rázendítettek a halhatatlan, örök időkre érvényes négy éveseknek való slágerek egyikére, lényegét tekintve mindegy is melyikre. Tök egyforma akárhány, ekképp egyként alkalmas arra, hogy a rendszer dicséretét zengje általa a liberóból épp kikelt siserehad.

Ilyen nincs, és mégis van. Hirtelen bevillant, amikor magam jártam hasonló, ám fényes lakkos, fekete és fűzős cipőben, pöttyös labdás fehér ingben, és hajladoztam az óvó néni és a szülők előtt ugyanezeket a nótákat fújva. A hatvanas évek közepén jártunk, és nem terelt minket senkise semmilyen avatásra soha. Csermanek rájött arra az időre már, ha nem pofázik bele az emberek mindennapjaiba, akkor békén hagyják őt, űzheti kisded játékait, és zabálhatja a krumplilevest két sakkparti közben. Aki nincs ellenünk, az velünk van, ugye.

Ezt nem bírják megérteni ezek a mi új márciusi ifjaink, akik pedig ugyanazt építgetik kitartó szorgalommal, mégpedig a rosszabbik fajtából. Aki nincs velük, az ellenük van, mesélhetne erről most épp a gecik ura, Simicska eleget. Elemi erővel uszult rá a teljes csürhe, amelynek ezideig maga is tagja volt. Útépítéseket állítanak le, televíziós műsorokat szüntetnek meg, kiirtanák mindennek még az írmagját is, amelyhez valami köze van neki, a cégeinek, és az sem érdekes már, hogy eközben az is napvilágra kerül, mennyi pénzt pumpáltak bele, amíg cimbora volt. Megszámlálhatatlan milliárdokat: százakat.

És ha már nem forgat vissza belőle a párt épülésére, akkor vicsorgó foggal cibálnák ki a lóvét a kezéből még olyan áron is, hogy az Unió haragját – nem utolsó sorban – súlyos büntetéseit vonják magukra. Meg rajta keresztül az országra, de mint azt már régóta tudjuk, ez a lehető legkevésbé sem érdekli őket. A keményen dolgozó ’zemberek, azok igazán nem. Olyasfajta állapot ez, amelyet a jobb sorsra érdemes Michael Douglas formáz meg elemi erővel az Összeomlás névre hallgató thrillerben, amelyben először baseball ütővel, aztán meg jófajta mordályokkal formálja a maga beteg képére a világot. Ezek a mi Douglas-eink most a baseballos stádiumban vannak.

kép 1Óvodásokkal éltetik magukat, közben meg ütőkkel hadonásznak maguk körül, és egyre kevesebben vannak körön belül. Lecseréli a telefonkönyvet: ezt jelentette ki még 1998-ban sokat sejtetően Orbán, és meg is tette. Új világot kezdett építeni, amelyet nyolc év megszakítás után folytat egyre gyorsabb és egyre eszementebb iramban, aminek most vagyunk tanúi épp. Öt évvel ezelőtt megint új lapokat ütött föl abban a könyvben, most újra, de lassan elfogynak az oldalak. Már nem nagyon van kire cserélni a csókosokat, egyre többen válnak melléknevekké – tarsolyfélék -, az építmény elkészülte előtt recseg-ropog. Félő, hogy túljut ez a téboly a baseball-ütős fázison. Igaz, Douglas is belehanyatlott a kikötő vizébe a végén, de azért mégse kéne thrillert csinálni az országból. Nem erre szerződtünk ugyanis.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Lájkolj!