Boldogságtól szügyig telve tudtuk meg a hon külügyeit egy magyar láblabdás képességeivel – ergo szarul – irányító zselés hajú kastélytulajdonostól, hogy Vida nagyasszony nem akart Amerikába menni. Következésképp nem is köllött néki vízumért folyamodnia, azaz: a kitiltási ügy le van zárva végérvényesen. Ilyen faék egyszerűséggel intézi el a dolgokat ez a mi kormányzó erőnk, bevetve a szőnyeg alá söprés kamaszos technikáját éppen akkor, amikor csoda történt, és a magyar rendőrség-ügyészség kombó végleg kivetkezve önmagából bevallotta, hogy szarságok történtek a NAV-nál. A legendás zöld dosszié mégiscsak tartalmazhat olyan dolgokat, amelyek végül is az adók legfőbb urának nem kívánatossá nyilvánításához vezettek, de ezt sehogyan sem találta, amikor a kullancsot kereste önmagában. Én is bűntelen vagyok. Erre jutottam, amikor végignéztem saját zúgó életemen a zsebemből előhalászott nagyítón keresztül. Ma született bárány, egy elsőáldozó szentszűz. Igazam van? A francokat, de kit érdekel.
Anélkül, hogy Ferenc testvért szentté avatnánk, meg kell állapítanunk, hogy a mi Fletónk azért egy tökös gyerek. Benne van a pakliban, hogy ő sem kívánatos, igaz – az égtájakat mostanság oly igen kedvelő fideszbagázs kedvéért – éppen a másik irányból. Lehet, hogy Viktor papája, a cselgáncsos lovagló harcos, az atomok ura, Vlagyimir nem nézné jó szemmel ezt az izgága alakot a Krasznaja Plosagy környékén, de ki tudja? És láss csodát, kiderült, hogy kurva egyszerűen el lehet dönteni az ilyen kérdéseket. Aszongya a Fletó, hogy van neki még húsz eurója, ennyit megér, hogy orosz vízumot kérjen, hétfőn meg is teszi, aztán minden kiderül. Lesz annak valami diszkrét bája, ha Gyurcsány valóban nem kívánatos alak arrafelé. Ezzel az ő soha véget nem érő küzdelme, amelyet Orbán ellen folytat, áthelyeződik valami más dimenzióba. Új tartalmat kap mintegy, európai, sőt, globális léptéket, lehet szőni tovább a történetet, míg el nem fehérül a száj is.
Ez a vízum – ami Vidának soha nem lesz, Gyurcsánynak meg ki tudja? – szóval ez a vízum rohadt egy dolog. Tegnap, a tavasz első napján, az előrehozott vasárnapi bevásárlás nyüzsgő forgatagában a másnapi misére készülve két nyugdíjas-forma alak üldögélt a napon a világot, Orbánt, meg mindenkit szidva. De főként a vezért. Jól láthatóan végeztek a lényeges dolgok beszerzésével, a szatyrokban kandikált a műanyag flakonos tablettás, amely még bontatlan volt. Ez, illetve az áldott nedű vedelésének hiánya okozhatta az én saját bejáratú héroszaimnál, hogy nem látták rózsaszínben a világot. Sőt, inkább feketének tűnt nekik, főleg, mert amint kivettem a felemelő társalgásból, az egyik is valami vízumról besszélt, hogy nincsen neki pénze rá. Hogy ő éppen hová tervezte az utat, az nem derült ki, csak az, hogy a lányától – aki jogász, mint az többször is hangsúlyosan beleüvöltetett a légbe – szóval a jogász lánytól kért volna kölcsön, de az nem adott a rohadék. Magunk közt szólván jobb okot és indokot is kitalálhatott volna a tarhálásra, de nem tehet róla, hogy nem oly éles ebbéli fantáziája, mint a fideszfiúknak. Ez az ő saját bejáratú baja, az utóbbi össznépi veszedelem.
– Végeztem vele. – Jelentette ki a nagyhangú. Mindez nem fenyegető volt, tárgyszerű inkább. Olyan szenvtelen volt a hangja, mint amikor Szijjártó jelentette ki, hogy ő meg a kitiltási üggyel végzett, pedig neki nem kandikált elő a szatyrából semmilyen jótékony tudatmódosító, azaz be kell látnunk, hogy ő magától ilyen. Érdekes időknek néznek elébe ezek hárman, s velük együtt mi is. Vidáról kiderül, hogy ferde-e a füle, Gyurcsányról, hogy Putyin tényleg utálja-e, a nyugdíjas formáról meg, hogy valóban elhajtja-e a szigorúan jogász lányát a jó francba, avagy sem. Ez utóbbit nem biztos, hogy megtudjuk, a másik kettőt igen, viszont a kulcs a megoldáshoz a vízum. Ekörül leng most a magyarság élete végérvényesen és visszavonhatatlanul.
Vélemény, hozzászólás?