Az óra nyolcat ütött, Béla feje lehanyatlott, és kerek lett az egész világ. Ebben a megadásban benne volt mindaz, amit a nap addig eltelt értelmetlen óráiban megtapasztalhatott és átélt, minden önkínzás és minden ének. A verébfejű elment, a csalfa fények között ketten maradtak a fröccsök urával, és nem tudták, mit is kezdjenek a másikkal. A kocsmáros arra gondolt, bármennyire is kedveli ezt az ő visszavonhatatlanul örökös vendégét, mégiscsak jó volna lehúzni a rolót. Nem szólt neki, de bevetette az egyetlen fegyvert, ami Béla ellen hatásos lehetett: lekapcsolta a tévét, és valami ismeretlen rádió hülyezenéjét zúdította a védtelenre tessékelés szándékával. És jól számított.
Bélafia Béla kocogtatta a poharát, de korántsem azzal a mindent legyűrő jelzéssel, amely azt mutatta volna, hogy szétveri a csehót, ha nem kap még egy beöntést. Egérszerű, aprócska kopogás volt csupán mindez, amely el is halt. Béla elszánta magát, cíhelődött, és szokásával nem egyezőn odaböfögött a tulajnak. – Holnap aratás lesz. – A fröccsök ura először nem értette, aztán megvilágosodott hirtelen-váratlanul, és ahogy fölnézett a mosogatásból, odavetette – A nőnap, ja. – Ezzel ki is merült a beszélgetés föl sem vett fonala, Béla fizetett, odavetett egy jóccakát az ivó nagyhatalmú urának, mint egy idegen, pedig itt volt otthon. Kinyitotta az ajtót, amely csikorgott. Nem volt jelentősége, és föl sem fogta.
Hirtelen arcul vágta a március eleji szél, szemben a paplak ablakai világítottak, a bádogbános élte ellenőrizhetetlen életét. Éppen kongatott egyet a harang, és ettől valami lidérces ábrázata lett hirtelen mindennek, a kettők megszokott kapirgálása sem enyhített rajta, mert nem voltak ott. Ilyképp semmi sem mutatta, hogy ez a világ az volna, amelyet Béla megszokott és napjaivá tett, és mégis ugyanaz volt. Csönd ült a falura, a duplagyűrűsök már horkoltak a dunna alatt mindennapi visításukat feledve, unokáik meg a messzi városban tapadtak letolt gatyás, pattanásos sihederek ajkaira, mintha kurvák lettek volna, holott csak saját életüket keresték a világ zajában. Bélának minderről semmi fogalma sem volt, ahogyan szokása szerint kívül tartott mindent a napjaiból amit lehetett, így pörgette az időt. Mindez önvédelem volt, amit még maga sem tudott és ismert.
Nekifeküdt a szélnek, vonta kabátja szárnyait, azt a darabot, amely még fiáról maradt reá, aki hosszú évek óta le sem szarta. Valahol a világ túlfelén volt megvalósítani önmagát, meg a lány is, akinek a valagát is kinyalta – úgymond – annak idején, mind odavoltak. És ha a fröccsök uránál nem nézegette volna az internetet óránként négyszáz forintért, semmit sem tudott volna róluk. Nem értette, de látta, amint a lány egyre hivalkodóbb mellekkel, a férfigyerek meg valami világ fájdalma arccal pálmák mögül néz a kamerába, amit nem tudni, ki tartott, hogy a műalkotás megszülessen. De megszületett a világ túlfelén, és a fölfoghatatlan technika lehetővé tette, hogy Béla bámulhassa a képeket. Ilyenkor a fröccsök ura szemérmesen fordult odébb, ismerte ő is mindezt, tagja volt a klubnak. Ez azonban nem játszott máma, Béla valami kiismerhetetlen okból mélázós lett, ami azt jelentette, hogy gondolkodott.
Az elmúlt napok eszement történései forogtak benne, menekülése a plázába, és összetört visszatérte, a tévéből fölfogott dolgok, jegygyűrűk, egyebek. Mindez, meg az egész kiismerhetetlen világ olyas elegyet alkottak, amelyet úgy érezte, nem lehet elviselni. Hazaért, benyomta a bádogajtót. Semmit sem akart, de valahogyan nem tudta gondolataiból elhessegetni a madárfejű vihogását, ami most a disznó röfögésével elegyedett. Elhatározta, hogy a végére jár iramló gondolatainak, amelyek már zavarták, mert nem szokott ilyen történni vele. – Kussojjmá! – Ezt vetette oda a disznónak, bement az ajtón, és bekecsestől ájult bele az ágyba. Képtelen álmai voltak rég elfeledett korokból, szűkölve ébredett tőlük. Hét óra volt, és már világos. Elhúzta a függönyt, a bádogbános megint sietett valahová, ez látszott a légyszaros üvegen át. Vasárnap volt, ahogy kibogozta sajtos agyából, és nem volt hova mennie. A duplagyűrűsök klopfoltak, egy volt a világ, és Béla is megtalálta most. Otthon volt, azt hitte. Kitörülte a csipát a szeméből, lerázta magát. El köll viselni. Ez volt a gondolata neki, és ez a muníció kitartani látszott egészen napnyugtáig, amikor minden kezdődhet újra a Föld nevű bolygón.
Vélemény, hozzászólás?