Bélafia Béla ha nehezen is, de hazaevickélt városbéli plázajáró kalandos útjáról, és úgy-ahogy sikerült kihevernie azt a sokkot, amelyet az újjászülető világ okozott néki karikagyűrűk és kitöltött lottószelvények formájában. Miután végleg tisztázta magában, hogy ez egy menthetetlenül elcseszett föld, megnyugvást adott háborgó lelkének, hogy ő maga mégiscsak a lehető legjobb helyre született benne. Otthon érezte magát azon a tájon, ahol a szék is emlékezett a seggére, a kocsmáros ismerte és értette minden rezdülését, sokszor már akkor tolta elé fröccsét vastag üvegű poharában, amikor ő még igazán ki sem gondolta, hogy kérnie kéne, de egy másodperc múlva biztosan megtette volna.
Elmúlt a vasárnap is. Minden visszazökkent a rendes kerékvágásba, a duplagyűrűsök levedlették ünnepi valójukat valószínűtlen kalapjaikkal együtt, és belesüppedtek a kilátástalan hétköznapokba. Béla kinézett a koszos ablakon, de a megszokás nem engedte neki, hogy felismerje, milyen reménytelenül szürke körülötte minden. A templom előtti téren ketten vakargatták a virágokat. Egy éve szütyögtek ott már elmaradhatatlanul, és bár mindig úgy tűnt, mintha tevékenykednének valamit, mégse csináltak semmit. A virágok kókadoztak vagy virultak annak megfelelően, ahogy a jóisten rendelte eső vagy szikrázó Nap formájában, a gazt már az első napon kiirtották körülük a kettők, tennivaló nem maradt. Néha böktek egyet a földbe, ácsorogtak, fütyörésztek, és ennyi idő elteltével olybá tűnt, hogy a templom részei ők is, a hitet vigyázzák eleven szoborként, pedig senki sem faragta ki őket soha.
Már jó ideje tették ott a nihilt, amikor Béla a mindent tudó kocsmárostól hallotta, hogy a kettők közmunkások, ásót kaptak segély helyett meg sárga műanyag mellényt, amitől olyan hivatalos külsejük lett, mint a határban traffizó rendőröknek, és mért is ne. Az én adómból zabál mind a kettő – motyogta maga elé hősünk, de már senki sem figyelt különös szokására. Na, a Bélus megint látja a tutit – így szoktak vihogni a háta mögött a népek, de senki nem szólt neki egy szót sem, mivelhogy ő sem részesített senkit ebben a kegyben. A kettőknek látogatója érkezett biciklivel, a polgármester, aki rendszeresen ellenőrizte, hogy azok ott párban mivel múlatják a megszentelt időt. Naponta kiment hozzájuk, hogy lássa, hogyan haladnak a semmit tevéssel. Mindez igen érzékenyen érintette a falu bádogbános melletti második számú szolgáját, de nem tehetett semmit. Jó képet kellett vágnia az abszurdhoz, ha nem teszi, még arra sem kap pénzt a község, hogy a lepusztult ’kultúrt működtesse. Így ment ez mostanság.
Megjelent a parókia nyikorgó kapujában a bádogbános munkaruhában, reverendában, biztosan dolgozni ment, utolsó kenetet feladni az egyik duplagyűrűsnek. Aktatáskát vitt, benne a kellékeket, szentelt vizet meg a számlatömböt, ezt csak a forma kedvéért, tudta, hogy nem lesz szüksége rá, úgyis zsebbe kapja a hókuszpókusz díját. A sekrestyés a sarkon várta. – Mint Svejket Katz száz évvel ezelőtt. Ezt a túlművelt kocsmáros gondolta, és annyira megtetszett neki a frappáns hasonlat, hogy még ő sem vette észre, hogy a paplak ajtaja újra nyikorog, és egy kurta szoknyás alak a kerítéshez lapulva oson kevésbé gyanús vidékek felé. Mindenki megkapta a magáét, és mindenki igen elégedett volt. Béla pláne nem figyelt fel semmire, éhes volt, és indult haza, jönnie kellett az ebédhordó embernek. Naponta döngette a pléhkaput, átadta az alumínium éthordót, vakkantott egyet és már indult is, mintha most mosta volna meg a haját. Nem falubéli volt, furgonnal rohangált az utcákon.
Béla megnézte, mivel akarják máma megmérgezni. Csalódnia kellett, valami zöldségek voltak, némi hús. Régen sem főztek jól, de amióta ilyen központi rendelet szerinti oly igen egészséges elemózsiára álltak rá, végképp ehetetlen volt minden. Marad a szalonna. – Gondolta hősünk, kanyarított egyet az avas zsírból, tömte magába, majd lefeküdt. Bólintok egyet – szabta meg ténykedésének irányát, és már majdnem négy óra volt, mikor megriadt, mert erősen pisálnia kellett. Ezzel végezve a kocsmába indult, elfoglalta recsegő trónját, fogta fröccsét és a tévére meredt. Ebben egy szemüveges ember gecizett erősen, és arról delirált, hogy valakik le akarják őtet puffantani, amire egy másik ember rendőri védelmet kért neki, de azt a fakabátok megtagadták. Bélának már majdnem zúgni kezdett a feje a rá szakadó információözöntől, amikor éles hangokat hallott a sarokból. A kettők végeztek a virágok nézegetésével, levetették a sárga mellényt, ettől úgy tűnt, mintha tényleg emberek volnának.
A poros műanyag virág mellett vitatkoztak, a téren való hosszas álldogálás végképp összenövesztette őket Isten eme teremtményével, legyen az a szén szerves vagy szervetlen vegyületéből. Béla nem jutott el a lételmélet izgalmas kérdéséig, csak azt tudta, hogy ezek a műanyag jószágok már rég megértek a cserére, viszont a kocsmáros hetekkel ezelőtt kijelentette, hogy újat nem vesz, mert rohadt drága lett. Valami adót pakoltak rá, magyarázta a fröccsök ura, de hősünk nem figyelt rá soha, ahogyan azt se vette észre, hogy a művirág problematika összefüggne a klozettban található szappanokkal, illetve azok hiányával. Januárban elfogytak, azóta azt sem vett a kocsmáros, mert spórolós ember volt, fölöslegesen egy fillért ki nem adott volna, csökkentette a rezsit. A kettők a sarokban végleg összevesztek, az egyik panaszosan elordította magát: Te geci! – És kiszaladt a szürkületbe. Ez is veszélyben lehet, gondolta Béla, mert a tévé szavai még a fejében voltak. Rendőri védelmet neki! – dudorászta magában – Körköröset! – erről nem tudta, mit jelent, de jól hangzott. Kortyolt egyet, és nyújtózkodott, hátában recsegtek a csontok.
Vélemény, hozzászólás?