„A kis kutya, a puli, fülelt, szimatolt s a következő percben vicsorítva kezdett ugatni.
– Mija? – szólt rá a juhász.
A kutya csak még jobban ugatott.
– Városifélék? – kérdezte a juhász.
A kutya egy pillantásig hallgatott.
– Pusztabéli?
A kutya ugatni kezdett.
– Akkor mi baj.
A juhász végigheveredett a subáján, a szamár árnyékában és többet nem törődött az egésszel. Egy idő múlva a két komondor is észrevette, hogy idegenek közelednek s mély konduló ugatással ők is rákezdték. Olyan fertelmesen acsarkodtak, mintha nyúznák őket. De a juhász már tudta, hogy valamelyik pásztortársa közeledik, a puli azt jól megmagyarázta neki. Jósokára volt, mikor a két szamaras juhászt ki lehetett venni, ahogy a leégett pusztán közeledtek. Lassan jöttek a szamáron, és a szamár lába előtt két kutya is ott poroszkált. A puli a gazdája lábához állt s abba nem hagyta egy pillanatra a csikorgó csaholást. A komondorok lassan meg-megbékéltek, hogy felismerték a sorstársat. Talán a kutyákat is megismerték. Egy-egy időt hallgattak, aztán egy-egy verset ugattak, de nem vették nagyon a lelkükre az ugatási munkát. Csak a puli nem hagyta abba, az úgy visított, mintha késsel metélték volna. Mikor a két vendég ideért a nyáj közelébe, a komondorok összeverekedtek a jövevény kutyákkal, egybekeveredtek s a földön mardosták egymást. Az egyik juhász a szamárról rájuk bőgött, a botját is felemelte, hogy mindjárt agyoncsapja valamelyiket, de aztán csak hagyta s bedöcögött a baktatóval a bunda felé.
– Hé.
– Netehé.
A juhász felkönyökölt és nézte a közeledőket. Elkurjantotta magát:
– Iszkite.
Erre az ebek kicsit barátságosabban marták egymást. Az egyik vendég már a földön volt és hosszú kacsázó léptekkel közeledett.
– Aggyon isten.
– Fogaggy isten.
Felállott a becsület kedvéért, pedig a vendég nem érdemelte a megbecsülést, mert rosszakarója volt. Hallotta a múltkor is a csárdában, hogy azt mondta, hogy az õ nyája a puszta betyárja. Mér mond ilyet. Mikor neki módja van, hogy arra legeltessen, ahová csak szegődése engedi? De hát nem mutatja meg az ember mindjárt, hogy mit érez és mit gondol. Kezet fogott velük és azt mondta:
– Szájj le tésis.
Erre a másik juhász is leszállott a szamárról s a két csacsit kicsapták. Azok ottmaradtak egy álltó helyükbe s meg se moccantak többet, csak a bőrük reszketett a pőcsik csípése alatt. De különben legfeljebb csak a fülüket mozgatták s egy igét se szóltak. A két juhász levette a szamaráról a bundát, ők is leterítették a kiégett földre s ráheveredtek. Így ültek szembe egymással, s maguk elé néztek. Nem beszéltek. Nyájajuhász volt mind a három ember, olyan juhász, aki egész esztendőt kinn töltött a nyájánál, soha falunak színét se látta, hacsak lakodalomba be nem mentek, vagy vásárra olykor. Kemény pusztai emberek voltak. Körülöttük a nagy ég, semmi más, mert az égen csak kerengtek a felhők, de a földön nem volt más, csak a tücskök peregtek. Meg egy vadkörtefa búsult görbén nemigen messze. A nagy nyáj messzebb járt, a kisfattyú volt vele. A juhász kisfia, olyan tizenkét esztendős sihederke, csak egy nagy kalap, meg egy kis szűr, ennyi volt az egész gyerek, meg egy kis kíváncsiság. Úgyhogy el is kezdte visszafelé terelni a nyájat és alkonyat felé ide is ért az apjához. Ezek még akkor is hallgattak. A juhász napokat el tud tölteni hallgatva. Ha együtt vannak, együtt hallgatnak. Még ilyenkor, ha vizitába jön, akkor se vakognak.
– Hát az asszony – mondta az egyik vendégjuhász.
Aki megszólalt, nagy veres ember volt. Szeplős, nagy kemény ember. Kék szemű és verhenyes bajszú. Hogy a haja milyen volt, nem igen látszott, mert a kalap egész a szemöldökére volt akasztva. A másik vendég is megmordult. Az kisebb ember volt, tömpe orrú, vizslató szemű. Szíjta a pipáját, odanézett, de nem szólt.
– Itt vót.
– Mikor?
– Van egy hete.
– Mikor gyün megint?
– Majd elgyün.
– Van eleség?
– Van valami.
– Elég lesz két hétre?
– Tíz napra.
– Tíz nap.
Újra hallgattak. Most mán a gyerek is itt állott. Csak állott a görbe kampójára támaszkodva, és szótlanul nézte a vendégeket. Szerette volna kitalálni, mit akarnak, minek jöttek, de nem mert szólni. Meg nem is akart. Ha azok nem, ő sem. Nem sürgős. Mán lassan lefelé konyult a nap. Az is kíváncsian nézte a három embert, a se tudta, kik ezek s mit akarnak. Sajnálta is, hogy neki mán el kell menni a maga nyájával az akolba. Vajjon odáig kisül-e? Hát nem sült ki, mert csak feküdt a három ember és pipázott. Ültek, keresztbevetett lábbal. A vendéglátó gazda csak egyszer pillantott körül, akkor is úgy tett, – mintha a nyáj után nézne, pedig azt nézte, hogy a botja kézügybe van-e? Mikor a nap lement, egy kicsit megelevenedett a határ. Madarak kezdtek felettük repkedni, apró madarak nagy csapatban. A muslincák felhősen kavarodtak fel a fűből, vagy honnan, arra vadásztak.
– Hallod.
– No.
– Van neked egy szíjad?
– Van.
– Láttam tavaly búcsúkor, ki van verve rézzel.
– Megvan.
– Aztat kéne eladni.
– Eladni?
– El.
– Nem eladó.
– Nem?
– Nem.
– Mír nem?
– Hát csak nem. Magamnak csináltam.
– Magadnak?
– Magamnak. Meg a fiamnak.
– Meg a fiadnak?
– Annak.
– Kettőtöknek?
– Hát.
Evvel újra tovább ültek. Aztán már egészen setét lett. Olyan hirtelen lett setét, mintha elfújták volna a gyertyát.
– Hát nem adod el?
– Mondtam.
Erre a nagyobbik juhász vette a botját s csendesen közelebb húzta magához, mintha fel akarna állani. A gazdajuhász meg se moccant, lesett, mint a komondor, de résen volt.
– Ez az utolsó szavad?
De mán akkor a gazda ugrott is felfelé. A másik kettő meg rá. Egy, kettő, csattantak a botok. Elébb a két bot az egy boton, azután az egyik bot a gazda fejin. Az megtántorodott.
– Ezir gyüttetek?
Nem szólhatott többet, a két vadember ráhajtott, és egy perc alatt agyonra verték. Ott feküdt a juhász a földön s még akkor is vágtak egyet-egyet rajta. A kisfiú ott volt mellettük, s csak nézett. Olyan hirtelen esett a dolog, hogy meg se moccanhatott.
– Vedd le az apád szíjját – mondta neki a veres ember.
A fiú állott.
– Veszed le rögtön?
A gyerek halálsápadtan s az embereket szemmel tartva, odament az apjához s annak a derekáról leoldotta a szíjat.
– Add ide.
A gyerek a szíjat felemelte s nézte, hogy melyiknek adja oda. Csak nézett s nem vette észre, hogy az egyik bot a levegőbe emelkedett és fején érte. Olyan sújtást kapott, hogy abba a percbe leesett s kiadta a lelkét. A négy kutya, mintha nem értette-volna a dolgot, csak most jött észbe. A két komondor nekiesett a másik kettőnek s torkon kapta egymást és hempergett. Vérben és nyíva, ordítva. A puli meg ráugrott a veres juhászra s a lábába harapott. Az a botjával verte s rúgta, míg agyon nem csaphatta. A négy komondort látni se lehetett a sötétben. Azok kikészítették egymást. A két ember állva, botra támaszkodva várta el, míg a kutyáik végeztek s mikor azok véresen és sebeiket nyalogatva a közelbe jöttek, akkor azt mondta a veres juhász:
– Kaparjatok.
A két kutya hozzáfogott kaparni. Gödröt. De lassan ment. Erre az emberek elővették a szamár hátáról a kurta nyelű ásót, és segítettek nekik. Hogy a gödör megvót, a kisebb juhász fogta a gyereket, beletette. De az ember mégis, nagy vót.
– Ott a szíj.
Rákötötte a nyakára, avval húzta bele. Mire a hold feljött, akkorra be volt kaparva a vendéglátó gazda fiastól és három kutyájával. Tüzet raktak a sírra ganéból s megsütötték a szalonnájukat. Jóízűen megvacsoráztak.
– No e megvan, – mondta a veres juhász – akkor ballagjunk.
Megindította a nyájat, a háromszáz juh elindult a pusztán, de nehezen indult meg, mert már szerettek volna éccakázni. Nem értették, hogy mért kell éhomra tovább sétálni a nagyságos pusztán. De ha kell, csak mentek. Utánuk ballagdogált a négy szamár, meg a két sebesült komondor. A két juhász nyugalmasan lépdelt megettük.”
Mai móriczi kép: az Iszlám Állam megjelentetett az interneten egy videót, amelyen James Foley, két éve eltűnt amerikai újságíró lefejezése látható. A szélsőséges szunnita szervezet azt üzeni az Egyesült Államoknak, hogy iraki légicsapásai miatt végezte ki őt. Az Üzenet Amerikának című felvétel a Youtube videomegosztó portálon jelent meg. A sivatagban készült videón egy, fekete ruhát viselő álarcos férfi elvágja a térdelő újságíró torkát. A gyalázatot végrehajtó férfi angolul beszél, brit akcentussal, és közben késével hadonászik. A kivégzés előtt az újságíró szólal meg, rémisztően higgadtan búcsúzik a családjától, vélhetően a fogva tartók által összeállított szöveget mond fel. Közli, hogy gyilkosa valójában az Egyesült Államok. Szeretteit arra szólítja, hogy keljenek fel az amerikai kormány ellen. Körbefordul az idő, nincs mit mondani.
Vélemény, hozzászólás?