Mi, otthontalanok

Az utcán élő számkivetett embereknek most már az sem engedtetik meg, hogy szavazzanak az önkormányzati választáson. Nem tehetnek egy rohadt ikszet akármelyik név mellé, amelynek hordozója netán előbbre vihetné a dolgukat ’tökmindegymelyik település első embereként. Polgármesterként, ha úgy tetszik. Hogy ne a kukából kelljen kinyerni a létezéshez szükséges kalóriákat, mielőtt magába fogadja őket a balzsamító utcai pad. Nincs beleszólásuk a köz életébe, mert a paragrafusok szerint nem tartoznak a szürke masszába. Ilyképp, a jogi dogma szerint akár meg is dögölhetnek, akár éhen, akár szomjan, vagy a mínuszok által, oly mindegy ez a fölső tízezernek, és a vergődő középszernek, amely réteg egy szempillantás alatt kerülhet a szemetes edények mellé, csak ezt még nem tudja.
homeless
A nincstelenekkel, a megalázottakkal nem tud mit kezdeni a NER, ezért kitaszítja őket. Nem is oly rég kriminalizálta a hatalom a csőlakókat, amely rendeletek miatt elemi erejű fölhorgadások voltak, és mint ilyenek el is haltak a hajnali kakasszóra. Olyan itt minden ordítás, mint a „Függetlenség napja” elnevezésű filmmicsodában, amikor is az ellenség megtörésére indított rakéták lepattantak a hódító űreszköz valami scifi baromságáról, de nem is ez a lényeg. Ilyen ez a magyar élet, a beavatottak és végrehajtók begubóztak a saját kis világukba, oda kívülről az atyaúristen intelmei sem jutnak be. A hontalanok problémáját seperc alatt lerendezték, rendészeti problémát kreáltak a túlélő túrán részt vevő alanyokból. Ha utálják őket, meszes szívük joga, de a választás lehetőségét kiiktatni a forgatókönyvből nem komilfó, nem európai. De hiszen is, vigyázó szemünk immár Azerbajdzsán felé kancsalít.

Viszont a kurvaság csimborasszója még nem is ez. Az aligmagyar, félig, vagy annyira se honpolgár nem döntheti el, hogy mit szeretne még egy ótvaros padon kívül, amire vágyik a mája. Derstegelen holland nyugdíjas, aki pedig megvette a szívcsakrás magyar földet, vele együtt pedig egy viskót is itt az Antillák bambuszháza helyett, tevőleg járulhat hozzá Pista bácsi megválasztásához a faluban, mert ott él a tornácon, miközben sorsosunk a tehenek alól figyeli a világ folyását, és még ez sem igazán moslék. Élnek magyarok a lebontott dróton túl is, tán haza is jönnének, de éppen – mondjuk – tudni szeretnék, ki irányítja a dolgokat, és mifelé tendál az egész, ha hazajönne, mi vár rá? Na, ők se szavazhatnak. Mi közük hozzá. Dögölnének bele a Londonjukba, véli a kormányzattal egyetemben az őt megválasztó nemzetinagymagyarjobbanteljesítőbékemenetelő gömböleg, eeehhh. Az a baj, hogy immár csak erre telik, a lemondó legyintésre. Nem tudom, mi lesz ennek a vége.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum