Nincs veszve minden Baszketbáliában

Óénédesistenem, mit nem adtam volna egy ilyen győzelemért, amit a mai U20-as baszketbálosok értek el az oroszok ellen a napfényes Hellászban. Nagy diadal volt. Kosárlabdázó berkekben él a szlogen, miszerint sok apró kosárral kell megzavarni az ellenfelet, és magabiztos egy pontos győzelmet aratni, a kétpontos siker már megalázza az ellent, ilyet sportszerű ember kerül. Minden hülyeséget félrerakva tényleg szép volt ez, több okból is. Mert magyarok érték el, és mert szombathelyiek is benne voltak.

BB1.hu:

„U20 EB: Vannak még csodák! Győzelem az oroszok ellen. Magyarország – Oroszország 59–58 (21–15, 13–13¸ 8–13, 17–17) U20-as, A-divíziós Eb Kréta, 150 néző V.: Marius Ciulin (román), Nicolas Maestre (francia), Fedja Serhatlic (svéd)
Magyarország: Simon K. 2, VÁRADI 14/6, PERL 11/3, BOGNÁR 8, Molnár 7. Csere: Csákvári 2, SINKOVITS 8/3, Bakk 2, Bazsó -, Bán 5/3, Garamvölgyi -.
Oroszország: Annaev 2, Babushkin 8, KULAGIN 9/3, Ilnitsky 3, Kanygin 4. Csere: MARTYNOV 12/6, Gankevich 4, Kashin 5/3, Desyatnikov 2, PYLAEV 9/6. Kipontozódott: Kashin (40. perc)”

105:37. Annak idején, amikor én viseltem a címerest, teljesen más volt a világ. Ifjúsági koromban első válogatottságom alkalmával Lengyelországban, egy Konin nevű városban valahol Varsó mellett kellett játszanunk az akkor még szovjet névre hallgató csapattal, akik az elébb idézett arányban törölték fel velünk a padlót, kimeríthetetlen muníciót szolgáltatva a rajtunk élcelődő médiának. Ez talán 1977-ben történhetett, a gyalázat azonban egy életre benne maradt a szívemben, mint ahogy annak körülményei is. Heigl osztályfőnök úr alig akart elengedni, mert attól tartott, hogy meg fogok bukni a matematika nevű stúdiumból, amit amúgy ő tanított, aztán mégis áldását adta a hiányzásra, és nem gáncsolt el azon az úton, hogy Einstein váljék belőlem annak ellenére, hogy a labda bolondja voltam. Mindez a közjáték azonban erősen megnehezítette, hogy teljes valóm a pályán legyen.

Meg más nehézségek is voltak. Akkor, a raptorok korában még nem különítették el élesen az egyes korcsoportokat, ifi volt meg serdülő, semmi U-kutyafasza különbségtétel, így fordulhatott elő, hogy az ellenünk felvonuló Kolják is ifik voltak, meg mi is, csak ők éppen idősebbek, ami meglehetősen sokat nyomott a latban, meg látszott is, rengeteget jelent ebben a korban egy-két év, bizony. Aztán a többi magyarok nem tudom, honnan érkeztek, milyen háttérből a világ porondjára, én a Safrankóból, ami a mai lesajnált kiscsarnok, meg a Nagy Lajos bolhafingnyi tornaterméből. Az oroszok mint szovjetek azonban már akkor is adtak arra, hogy kiválasztottjaik a lehető legjobbat kapják, mint kiderült, amíg mi csóró kistestvérek az ország minden szegletéből, különféle sufnikból verődtünk össze, ők egy hónapos USA-beli túrával hangoltak arra, hogy megalázzanak minket, ami igen jól sikerült.

Ez a lengyel túra volt a beavatásom, de győztünk is ott azért mások ellen. Később azonban már semmi nem lanyhíthatta az akkori MKOSZ, illetve funkcijainak eredendő bűnét. Finnországba utaztunk EB selejtezőre, a Helsinki-i gép valamikor reggel indult, hét, nyolc óra körül, nem tudom, egy biztos, előtte este el kellett utazni a nagy székesfővárosba, hogy kiérjen az ember Ferihegyre. Szállásról viszont senki sem gondoskodott, így történt, hogy a Déli-Pun köllött virrasztani az éjszaka folyamán, ott volt Hosszú Puska is Bajáról, és hogy szolidáris legyen a bamba vidékiekkel, Kaponya (Kovács) a még fungáló Csepelből, a hülyéje. Ilyen batyuval vágtunk neki az EB-nek, ahol épp az első nap a csehektől kaptunk ki két ponttal, mert tán éppen a Déliben maradt a lelkünk. Ha az a meccs megvan, bent lettünk volna az elitben. Nem így történt, és ez már történelem.

Mindezek tükrében vagyok bizakodó egy oroszverés után. Kései utódaink, a mai ifik mást kapnak, mint az én korosztályom annak idején, és úgy tűnik, képesek többet vissza is adni, ami jól van, meg az is, hogy Szombathely rákerült a kosárlabda magyar térképére utánpótlás szinten is, mindez biztató. Csak el ne csesszük se itt, se az azóta is diktáló MKOSZ-ben, nem lenne jó, ha fogpiszkáló válna a kapanyélből.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , , , , , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum