Nem lennék kolumbiai futballista

Futballistának lenni jó – állítólag -, kolumbiai labdarúgónak szegődni nem egy életbiztosítás. Ha kokóföldi kölök lennék, nagyon meggondolnám, hogy labdarúgok, oder mással keresem kenyerem. Lehetnék mondjuk Gabriel Garcia Marquez is, bár a most már csupán az égieknek mágizáló-realizáló zseni sem úszta meg fiatalkorában, hogy ne legyintse meg a halál golyó formájában, de szerencséje volt, és ágyban, párnák közt, hogy nekünk azért jó legyen a tollából kifolyó csoda. De hát, rúgjunk labdát!

Még csordogál a Vb, és nagyon jó, hogy a vér nem teszi ugyanezt. Vannak ezek a népek a nagy vízen túl, akiknek két istene van, az egyik Jézus formájában öltött testet, a másik meg kerek, és labdának nevezik, futball labdának. Az ezeket rugdosó emberek a félistenek, akik meg is halhatnak, így ott messze az is belefér, hogy olykor feláldozzák őket a stadion oltárán, mert azt követeli a haza. Kolumbia most is ott volt a Vb-n, de már nincs, kiesett, és ha hazamentem volna mint illetékes futballista, akkor sem biztos, hogy szívesen járnék nyilvános helyekre, mert ki tudja, mi történhet, a sors olykor nem tudja, mit akar. Intő példa is van, hogy mért legyek óvatos, mint kolumbiai futballista.

Az 1994-es világbajnokságra esélyesként érkező Kolumbia Andrés Escobar öngólja miatt már a csoportkörben kiesett. A védőnek nem bocsátottak meg a fogadásokon rengeteget bukó kartellek, két héttel később egy medellíni bárban brutális kegyetlenséggel kivégezték. A kolumbiai válogatott úgy utazott el az amerikai világbajnokságra, hogy többen – köztük Pelé – a végső győzelemre is esélyesnek tartották. Ha ez túlzás is volt, a selejtezők mutatták, a csapat valóban kiváló volt: a dél-amerikai selejtezőt úgy nyerték meg, hogy a csoportelsőségről döntő Buenos Aires-i meccsen otthonában törölték fel a pályát Argentínával (0-5).

A csapatból Carlos Valderrama, Tino Asprilla és Freddy Rincon nevére valószínűleg sokan emlékeznek, Andrés Escobaréra pedig biztosan mindenki. A kolumbiai védő a nemzetközi labdarúgás első halálos áldozata lett. Kolumbia az 1994-es világbajnokság első meccsét a későbbi elődöntős Románia ellen bukta el, ezért az Egyesült Államokat mindenképpen le kellett győznie – de legalábbis nem volt szabad kikapnia tőle. A 33. percben Escobar John Harkes élesen kapu elé csavart beadásába ért bele szerencsétlenül, a kapus már nem tudta korrigálni a mozgását, a labda a rövid sarokba gurult. Az amerikaiak a második félidőben még egy gólt lőttek, a kolumbiai szépítés már semmit nem számított, a dél-amerikaiak az utolsó forduló eredményétől függetlenül gyakorlatilag kiestek.

Az utolsó körben becsületből legyőzték Svájcot, de aztán csomagoltak, és mentek haza. Két héttel később Escobar egy medellíni bárban ült, amikor három férfi támadt rá. Kirángatták a parkolóba, ahol gyilkosa közvetlen közelről tizenkét golyót eresztett bele, minden lövés után a dél-amerikai kommentátorok Góóól! kiáltását hallatva. Gyilkosát, Humberto Muñoz Castrót bűnösnek találták 1995-ben, és 43 évig tartó szabadságvesztésre ítélték. Később mérsékelték a büntetését 26 évre, 2005-ben azonban visszanyerte szabadságát, úgymond „jó magaviseletet” tanúsított.

De hol van már a tavalyi hó? Kérdezhetnénk, ha ma ismét nem lenne halálos csapdában egy kolumbiai, akit most épp nem a helyi kartell, hanem a brazil féleszűek fenyegetnek, mert lerúgta a délebbi istenkirályt, Neymart úgy, hogy csigolyája tört.

Juan Camilo Zúniga, a kolumbiaiak védője több halálos fenyegetést is kapott, pedig elmondása szerint nem akarta bántani, de mégis véget ért Neymar világbajnoksága, legalább négy-hat hetes kihagyásról lehet szó. A brazil sérülését okozó védő a találkozó után elmondta, nem akarta bántani a Barcelona klasszisát.

„A meccs hevében eszembe sem jutott, hogy ezzel fájdalmat okozhatok neki, nem ez volt a célom, egyszerűen csak mindent beleadtam. Nem tudok már mit tenni, csak reménykedem, hogy Isten segítségével hamarosan felépül” – mondta Zúniga. De ez sem segített a drukkereken, a közösségi oldalakon szinte folyamatosan érkeznek a kolumbiaihoz a halálos fenyegetések, sőt, állítólag Brazíliában már többen megpróbálták élőben is szembesíteni a tettével Zúnigát.

Ezzel szemben milyen jó itt minálunk. Itt senkit sem fenyegetnek, Magyarországon mindenki oly mélységes apátiába süllyedt, hogy már meccsre sem jár. Az itteni lábbal labdát kergetők közössége is méla nyugalomban élheti életét a pályán és azon kívül is, mert ez egy más világ, futballisták ellen véletlenül sem horgad föl a jónép. Arra jók a kommunisták és a buzik.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum