Fölteszem a kérdést neked olvasó ember, vajon mit lehet venni negyvenkilenc forintért a mámai honban? Ha láttad a reklámot a tévében, tippelned sem muszáj, ismered a tutit, az egymilliós kérdést, hát persze: jégkrémet (csiling). Ezzel mószerolja a csóró magyart egy cég – na jó, multi -, hogy náluk ennyiért lehet kapni a nyalni valót.(Ez mindig olcsó.) Az lehet, de a kérdés noszogat, mi a jóisten lehet abban a fagyos rúdban, hogy gyártják, szállítják, tárolják, hűtik, haszon is van rajta, aztán negyvenkilenc pénz csupán? Leginkább víz, valami kis édesítő dolog, meg fösték, más nem nagyon. Gondolom.
Pedig az álmoskönyvek szerint a fagylalt tejből vagy tejporból, cukorból, különféle ízesítőkből és adalékanyagokból készült hideg édesség. Házilag is elkészíthető, üvegkehelyből vagy ostyából készült fagylalttölcsérből is fogyasztható, díszítésként gyümölcsöt, ostyát, különféle gyümölcsszirupokat, csokoládét és csokoládészirupot használnak hozzá. Általában gombócokban szolgálják fel, egy gombóc tömege körülbelül négy deka. Csomagolt formája a jégkrém.
Ezt így írta volna meg Császár István kisfiúja (És más történetek), valószínűleg erre is egyest kapott volna, mint abban a novellában a körte karakteres bemutatására, mert a jelek szerint fagylalt, ergo jégkrém nagyon sokféle van. Tényleg, és milyen régóta. A fagylaltot valószínűleg először a kínaiak ismerték – hát ki más ezen a Földön, kérdem én -, mintegy ötezer évvel ezelőtt már hóból, tejből és gyümölcsökből kevert jeges édességet fogyasztottak a tehetősebbek. Valószínűleg egyiptomi közvetítéssel került a földközi-tengeri országokba, Magyarországra ehhez képest szinte ma, kétszáz éve. Viszont számomra, mint Proustnál a madeleine nyomán, úgy jött elő a gyerekkor a jégkrémen való gondolkozáson, valahogy így:
„A tea mellé anyám egy kis madeleine-nek nevezett süteményt hozatott, amelynek kicsi, dundi formája mintha csak egy rovátkás kagylóhéjba lenne kisütve. S mindjárt, szinte gépiesen, fáradtan az egyhangú naptól s egy szomorú holnap távlatától, ajkamhoz emeltem egy kanál teát, amelybe előtte már beáztattam egy darabka süteményt. De abban a pillanatban, amikor ez a korty tea, a sütemény elázott morzsáival keverve, odaért az ínyemhez, megremegtem, mert úgy éreztem, hogy rendkívüli dolog történik bennem. Bűvös öröm áradt el rajtam, elszigetelt mindentől, és még csak az okát sem tudtam. Azonnal közömbössé tett az élet minden fordulata iránt, a sorscsapásokat hatástalanná, az életnek rövidségét egyszerű káprázattá változtatta, éppúgy, mint a szerelem, s mint hogyha csak megtöltött volna valami értékes eszenciával: jobban mondva, az eszencia nem bennem volt, én voltam az.”
A falu elsőként.
Szétnéztem múltamban, előjöttek a gyerekkor képei a falun töltött nyarakról, ezeken gólyák kelepeltek, tehenek bőgtek és pulik ugattak, békákat kínoztunk az erdő melletti posvány szélén, és fél óra alatt szívtunk el egy doboz Savaria névre hallgató cigarettát hat évesen, amíg lila nem lett a fejünk a tiltott gyümölcstől, de ezt senki sem tudta meg soha. Mintha az idő könyörtelen folyása megállt volna egy rövid pillanatra, csak annyira, hogy repedések keletkezzenek a mindent rezzenéstelenül elfedő falon, hogy megérthessem sajátos természetét, ami arra való, hogy eltaposson. Itt most épp csilingelést hallok, amelynek hívó szavára nagyanyám-, atyám udvaráról ki kellett szaladni a poros útra, mert megjött a fagyis az ő triciklijével, citrom volt, meg vanília a repertoár, pedig nem is Bud Spencer volt a lelkem, de fehér sipkája az volt, a fagyijára már nem emlékszem annyira, egy bizonyos, hideg volt, ami nagyon jól jött a nyári naptól csigázott testünknek, nyugton maradtunk a nagyszülőknek egy darabig, és csak ötven fillér volt az ára gombóconként az ő megzilált lelkük számára.
Már a városban.
Nagyapám falusi tanító volt, és romlatlanként, semmit sem értve, semmit fel nem fogva látta az ember, amint hol úttörő nyakkendőben szenvedett a kiskölkökkel rendre óhajtva bírni őket, máskor meg ebéd vagy vacsora előtt szemét lehunyva, ujjait összefonva magában mégis áldozott a gyermekkorában belé nevelt hitnek, de soha nem szólt, mindazt, ami benne volt, megtartotta magának, és fátyolos szemekkel – amelyek jelentését csak fél évszázad távolából lehet igazán kihüvelyezni – belenyugvással szemlélte hitének harsány megnyilvánulásait, amelyet feleségében látott, és hallgatott. Mint Lampedusa.
„A rózsafüzér mindennapi malasztja véget ért. A herceg békés hangja egy fél órán át idézte a dicsőséges és fájdalmas misztériumokat, de félórán át egy másik hang is vegyült az egyhangú mormolásba megemelkedő hullámzással, amelyből mint aranyvirágok csillantak ki a szokatlan szavak: szerelem, szüzesség, halál…és Magdolna is a két ablak között inkább bűnbánó bűnösnek látszott, mintsem szép szőke lánynak, aki, ki tudja, milyen bolondos álmokba felejtkezik, amikor nem hallja az esti áhítatot. Amint az utolsó szó is elhangzott, minden a szokott mederbe zökkent vissza, vagy a rendetlenségbe, ahogy tetszik.”
A fakanál tompán puffant bátyám fenekén: újra és újra, amint anyám kétségbe esett dühe ereje tartott, hogy megfeleljen anyjának, a mi nagyanyánknak, aki áhítatában végleg elvesztette józan eszét, és vele együtt élő lányát a hit mély sötétségébe taszítva követelte büntetésünket, amelyet a nagyobbik gyerek szenvedett el oly ideig, míg a kanál meg nem adta magát a jóisten követelte nevelő buzgóságnak, és ketté nem törött. Pedig csak misén voltunk, és a két kölök röhögött. Ennyi volt.
Mise után, ha jó volt az ember gyereke, fagyit kapott. A templom mellett volt a hajdan még Keringőnek nevezett, akkor még cukrászdának hívott csehó, ahol adtak fagyinak nevezett anyagot – nem volt jóféle, ne röhögj -, amely állagában leginkább hasonlíthatott a ma negyvenkilencért kínált valaminek, de még mindig ötven fillér volt, és nagyanyám – olykor annak örülve, hogy nem szégyenítettük meg visító haverjai előtt – vígan adakozhatott, elkurjantva magát az utca akkor még korántsem szédítő forgatagában: Hányan vagytok, hány fagyi köll? Aztán kaptunk. Mint sokan mások, így kerültünk szaros valaggal a nagyok közé.
A történelem sok híres alakja volt ugyanis fagylaltkedvelő, például Nagy Sándor a katonáinak szolgáltatta fel a jeges édességet élénkítő hatása miatt, Hippokratész betegeinek ajánlotta gyógyírként, Nero császár több száz kilométerről is képes volt jeget hozatni a különleges édesség elkészítéséhez. Rómában igen kedvelt finomság volt a gazdagabbak számára, Marco Polo kínai utazásról visszatérve több fagylaltreceptet is magával hozott. Az első, fagylaltot árusító kávéház valószínűleg Párizsban nyitott meg, ám a fagylalt addig nem terjedhetett el széles körben, amíg az ipari forradalom a konyhatechnológiát is el nem érte, hiszen a fagylalt előállítása, és főképpen folyamatos hűtése nagy kihívás elé állította a készítőket, és drágává is tette.
Az én időmben már nem volt az, tehát az én időm.
Brunnernek hívták a papot, aki a vészterhes időkben házhoz járt hozzánk a hitet avatatlan agyunkba csöpögtetni szinte titokban, de ott kellett lennie hetente egyszer, hogy felfogjuk világának ostobaságát. Nehéz dolga volt, és akkor bukott le végérvényesen – hogy mindaz, amit képvisel mennyire fontos, a lélek mélyére való megváltó hitben való tudás -, amikor nagyanyám végül freudi módon a kutyával keverte össze. Brúnónak hívták a boxerunkat, akinek – így visszatekintve – sanyarú sorsa lehetett minálunk. Egyik nap ott ült a szentnek hazudott ember igyekezve jobb belátásra bírni játékon lengedező agyunkat, amikor nagyanyó az áhitat közepén fel nem tette a kérdést, mondván, hogy bezártuk-e a pincébe a Brunnert. Az atya köpni, nyelni nem tudott, Brúnó – szegény – valóban a pincében volt, Brunner atya pedig velünk szemben merült el a rejtelmekben, ahová nem bírtuk követni, de nem volt menedék, elsőáldozni kellett.
Minderről az aktusról csak egy megsárgult fénykép állít bizonyságot, hogy valóban megtörtént-e, nem emlékszem rá. Ezen a darabon egy lánnyal ülök hófehér ruhában, gondosan oldalra fésült hajjal, Icunak – ő volt a mátkám a hit első stádiumába lépve – szintén fehér mindene, a ruhája, a haja borítása, az áhitatos szeme, és néz bele a kamerába, amely valami olyan bizarr idillt örökít meg, amely csak perverz, Istent hobbiból imádó nagymamák képzeletében – meg ma Semjénében – létezik.
Olyan a képem, mintha bérmaszülőm megelőlegezve a cigarettát követelésemet nem köpött volna be, hanem egyszerre nem is két Mátrát – ezt szívott -, hanem mindjárt két jointot adott volna, hogy el tudjam viselni azt, amifelé terelni óhajtott az ostobaság. Révület van azokban a szemekben, a rémület majd később költözik beléjük, beleszakadva a valóságba, és egy életre szóló terhet adva hitbéli kérdésekben, amit majd – a fényképhez képest – hosszú évek múlva, és a korán elveszített szüzesség büntetésének terhét levetve terelt el ahhoz, hogy igazán belegondolva a lét abszurditásába Buddhánál kössek ki.
Ilyen elsőáldozós korszakomban már a Paragvári utcába jártunk fagyiért, a Csókához. Isteni volt a műve, mézes-édes, olvadós, szájpadláshoz tapadós, ízlelő bimbókat izgató csoda. De nem tartott sokáig a mennyország, még kisiskolás voltam, amikor máig ismeretlen okból bezárt ez a fagyi-kánaán, aztán fodrász lett a helyén, ma pedig már az egészet betemette az idő, csak mintha Marquez maradt volna belőle.
„Hosszú évekkel később, a kivégzőosztag előtt, Aureliano Buendía ezredesnek eszébe jutott az a régi délután, mikor az apja elvitte jégnézőbe. Macondo akkor húsz vályog- és bambuszházból álló falu volt egy folyó partján, melynek áttetsző vize őskori tojás nagyságú, sima, fehér köveken hömpölygött. Annyira új volt a világ, hogy sok minden még nevet se kapott, s ha meg akarták említeni, ujjal mutattak rá.”
Most már korán alszom el az idő haladtával, hajnalban ugyanezért ébredek, hogy a sötétben, csupán a város lihegő hangját hallva bolyongjak a még mindig forróságot okádó falak között, és könyvekben, hajdan írt levelekben keressem múltam cafatjait, hogy megértsem azt az abszurdot, amelyben ma létezni kell, és mindig az időbe botlok bele, amely ott heverészik a lábaim előtt csak arra várva, hogy benne hasaljak el, dolgokat rak elém, hogy ne kelljen foglalkozni a jelen őrületével, és ezt jól teszi.
Már érett ember voltam úgy tizenöt évvel ezelőtt, amikor egy kerti partin, miközben a többiek a grilleket majszolták nagy odaadással, én fogadásból megettem egy ötkilós tégely csokifagyit. Lement gond nélkül, jó is volt, olyan „csókás” minőség, de ez csak azért villant be most hirtelen, mert ugyanez a cég hirdet most szintén az elátkozott, megadóztatni kívánt televízióban valami nóvumot, és bár tudom, hogy ezt szeretni lehetne, sőt, tudnám is, mert nem negyvenkilenc forintos fagyos lóhúgy, egyelőre látom, hogy nem kóstolom meg. Nem ötven fillér adagja, s bár már a váltópénz is eltűnt, az emlékeim nem, de egy biztos: ilyen flanc nekem ma nem fér bele, és még nagyanyám sem kurjongat, hogy mennyi köll? De hát mindegy is, Füst Milánnak megint igaza van.
„Mert minden, ami adatik nékünk: átok és áldás együttvéve. Vegyétek csak ezt: gazdagsággal együtt jár az únottság és az elteltség, szépséggel a hiúság görcse-gondja s az öregedés hatszoros keserve…Fiatal vagy? Nevessél és sírjál egyszerre. Öreg lettél? Akkor is. Szerelmes vagy? Nemkülönben. Hát nem délibábos hab az ember egész élete? Mire körülnézel, elmúlt, a múltad meg sehol nincs, hiába keresed padláson, pincében, vagy sétálsz akár a folyók partjain, abban a reményben, hogy a fiatal Tuszunnal találkozol ott, vagyis azzal, aki valaha voltál, s most sírva átöleled őt. Egy lakomára gondolsz és nem tudsz visszaszaladni, hogy viszontláthasd azokat a barátaidat fiatalon, akik már meghaltak, vagy ha nem halottak, szakálluk nőtt, vagy ha nem, az eszük begyepesedett. Hol a múltad? A fejedben, másutt sehol nincsen többé. S mindez a sok komédia a halál árnyékában megy végbe, s mondom, olyan ez, mint az árnyképek a falon.”
Ennyi a történet egyébként: A 19. század végére már a legtöbb magára valamit is adó kávéházban lehetett kapni fagylaltot. Amerikába az 1700-as évek végén jutott el a fagylalt receptje. Miután 1904-ben Charles E. Miches feltalálta a tölcsért, a fagylalt hordozhatóvá vált, növelve népszerűségét. 1923-ban Harry Burt szabadalmaztatta a „jégkrém pálcikán” elnevezéssel forgalomba kerülő, csomagolt fagylaltját. Magyarországra a fagylalt osztrák közvetítéssel került a 18. században, és hamar kedvelté vált, az 1900-as évek elején már minden szakácskönyvben szerepelt fagylaltrecept. Akkoriban még leginkább a gyerekeknek ajánlották, bár voltak már olyan receptek is, amelyekben bort és pezsgőt is adtak a fagylalthoz, ezzel leginkább a férfiakat vonzva az édességhez, a férfiak meg ezt látják:
„Néha leomlanak a díszletek. Ébresztő, villamos, négy óra hivatal vagy gyár, ebéd, villamos, négy óra munka, vacsora, alvás és hétfő, kedd, szerda, csütörtök, péntek, szombat – általában könnyedén végigcsinálja az ember. Ám egyszer csak felmerül a „miért”, s ezzel a csüggedt rácsodálkozással kezdődik minden…Sivár életünk mindennapjain így hordoz bennünket az idő. De mindig eljön a pillanat, amikor nekünk kell vállunkra vennünk. A jövőben élünk: „holnap”, „majd”, „ha majd elhelyezkedsz”, „ha nagy leszel megérted”. Csodálatra méltó ez a következetlenség, hiszen végül is meg kell halni. De eljön a nap, mikor az ember rájön vagy kimondja, hogy harmincéves. Ezzel azt állapítja meg, hogy fiatal. Ugyanakkor el is helyezi magát az időben. Felismeri, hogy a görbe egy bizonyos pontjára érkezett, bevallja, hogy ezt a görbét végig kell járnia. Rádöbben, hogy az idő fogja, fölismeri benne legádázabb ellenségét. A holnapra, csak a holnapra várt, pedig egész lényével tiltakoznia kellett volna ellene. A hús lázadása: ez az abszurd. Egy fokkal lejjebb az idegenség következik: észrevesszük, hogy milyen „sűrű” a világ, hogy milyen idegen, mennyire kikezdhetetlen egy kődarab, hogy milyen hevesen tagadhat bennünket a természet, egy táj. Minden szépség mélyén van valami embertelen: a szelíd lankák, a kéklő ég, a fák rajza egyszer csak elveszíti az általunk ráaggatott csalóka értelmét, s hirtelen oly messze tűnik, mint az elveszett Paradicsom. Az évezredek mélyéről ránk tör a világ eredendő ellenségessége. Egy pillanatra nem is értjük, hiszen évszázadokon át csak azokat az alakzatokat értettük belőle, amit előzetesen mi helyeztünk bele, hiszen már nincs erőnk ehhez a mutatványhoz. A megszokás által elfedett díszletek visszaváltoznak azzá, amik. Eltávolodnak tőlünk.”
Csókoltat: Albert Camus
Ja, meg én, rezeda.
Vélemény, hozzászólás?