Wass Albert a spájzban

Nem tisztem, és nem is akarom a címbéli ember írói munkásságát értékelni, erre vannak nálam hivatottabbak – meg is teszik, nem épp rózsaszín ködös véleményt mondva, a piedesztál jó messze van -, az azonban már rám is tartozik, hogy nyíltan antiszemita manus azé’ ne legyen kötelező olvasmány. Pedig az igen kedves Jobbik nevű képződmény hagymázas álmaiban ez szerepel.

De még ez sem lenne baj, mindenki arról álmodozik, amiről akar, mégha ez a jobb érzésű honfitársaknak a szőrt is borzolja a hátán. A baj az, hogy a kormányzó párt – bár a külvilág felé berzenkedik -, mégis kimutatta leglényegét, amikor azt a kulturális-oktatási parlamenti bizottsági elnöki posztot adta oda a magyar újfasisztáknak, amely az ilyen kérdésekkel foglalkozik, Horthy után kinéz tehát a Wass Albert kultusz is.

Ilyképp a Fidesz és a Jobbik közötti összjáték közjogilag is megpecsételődött azzal, hogy a Jobbik vezetheti a parlamenti kulturális bizottságot, így a szélsőséges párt szélsőséges ideológiája teljes mértékben eluralhatja a hazai szellemi életet, azaz, a Jobbik lesz a Fidesz-kormány választott „konstruktív” ellenzéke. A két párt szellemi gyökerei közösek ugyanis, ezért is fontos számukra annyira a szimbolikus politizálás.

Károlyi Mihály szobrának eltávolítása a Kossuth térről, vagy a Horthy-restauráció eredetileg a Jobbik programja volt. A jobbikosok indítottak támadást Alföldi Róbert Nemzeti Színháza ellen, és „kárpótlásul” megkapták az Új Színházat. A szélsőjobboldali lobbinak „köszönhető”, hogy Wass Albert, Nyirő József bekerülhetett a tantervbe. A Jobbik koncepciójában szerepelt az iskolák államosítása, a szegregált oktatás, a tankönyvek „központosítása”. Ezért is elképesztő, hogy ezek után a Fidesz létrehozott egy olyan felduzzasztott parlamenti bizottságot, amelyben minden humán, szellemi területet összevont. És az egészet a Jobbikhoz rendelte.

Nincs min csodálkozni, amikor Orbán Viktor miniszterelnök négyoldalas levelet írt, amelyben hosszan érvel a német megszállás áldozatainak emlékműve mellett, amely sajátos világlátásról és erkölcsiségről tanúskodik. A levél címzettje Dávid Katalin Széchenyi-díjas művészettörténész, a kormány által támogatott Magyar Művészeti Akadémia tagja.

Orbán úgy látja, az ügy „bonyolult történeti, erkölcsi, politikai szövevény”, de a róla szóló vita nem haladja meg az olcsó politikai lökdösődés kocsmapultját. Orbán kifejti, hogy miért szerepel az emlékművön a német birodalmi sas – mert Magyarországot nem a nácik, hanem a németek szállták meg vélekedése szerint -, és a Magyarországot szimbolizáló angyal. Utóbbiról azt írja: az ezzel kapcsolatos kritikákat egy olyan kor tünetének tartja, „amelyben a politikai, harci értelmezések vonzóbbak, mint szellemi-lelki természetűek”.

„Ez a műalkotás erkölcsi szempontból, gesztusrendszerének történelmi tartalmát tekintve pontos és makulátlan” – írja Orbán. A miniszterelnök azt írja, hogy ugyan a szobor nem olyan didaktikus, mint ahogy azt kritikusai elvárnák, de „a didaktikus történelmi alkotások, melyek általánosak voltak fiatalkoromban, rám inkább lehangoló benyomást tettek”.

Magyarország megszállásáért Orbán szerint Németországot terheli a felelősség, ahogy azért is, ami 1944. március 19-e után történt, de felvethető Magyarország felelőssége is. Orbán szerint annyiban, hogy nem kezdeményeztek ellenállást, nem szegültek szembe a megszállókkal, bár Orbán megjegyzi azt is, hogy fájdalmasan széles volt ekkor a kollaboránsok köre. „Bocsánatot kértünk, habár tudjuk, hogy a népirtókkal való kollaborálás bűne megbocsáthatatlan” – írja Orbán –, „jóvátételt adtunk, holott tudjuk, ami történt jóvátehetetlen. Ugyanakkor olyan felelősséget nem vállalhatunk, amely nem illet bennünket […] német megszállás nélkül nincs deportálás, nincsenek vagonok, és nincsenek százezerszám elveszett életek.

Még ennyi zárásul: tegnap a Mazsihisz vezetői jártak Orbánnál. A Szabadság téri emlékművel kapcsolatban a Mazsihisz vezetői kifejtették fenntartásaikat és ellenérzéseiket, amire válaszul a miniszterelnök megerősítette, hogy ebben a kérdésben „nincs mozgástere” ahhoz, hogy elmozduljon a korábbi koncepciótól. Oszt jónapot.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum