Állatkert Ócsán

Dübörög a történelem, és az apró dolgok – főleg a kínosak – a feledés mélységes kútjába hullanak. Elevenítsük azért fel, hogy a nagy össznépi rezsicsökkentés – mintha már felednék a fiúk nemdebár, persze a választás lezajlott – közepette azért azt is lássuk, milyen világ vesz minket körül. Nem mintha ne lenne tudható e nélkül is, de azért a miheztartás végett, ugye.

A kígyók, siklók már tavaly tavasszal beköltöztek Ócsára. Rászorulnak a lelkeim, nem bírják a törlesztést, bedőltek hiteleik. Érdekes ennek az úgynevezett lakóparknak az immár kabaréra hajazó története, erre a sikerprojektre és a hozzá kapcsolódó hasonló narancsos propagandára ugyanis eddig „mindössze” két és félmilliárd forint jutott, és ez a tétel – más elkúrásokhoz, lenyúlásokhoz viszonyítva – úgymond: smafu, tehát sokat pofázni róla felesleges. De mégis: az, hogy ennyi pénzből eddig csupán húsz szerencsétlen – emberszerű lény – talált azon a vidéken otthont, csak csekély hab a tortán, mert a jelek arra mutatnak, hogy sokkal több nem is fog, úgy tűnik, és ez is édesmindegy már. Most már minden mindegy.

Az azonban nem, hogy az ott lakók rettenve fedezték fel, hogy a pusztai Rózsadombon megjelentek a csúszómászók, amelyek lehetnek siklók, de akár viperák is. Együtt élni velük a városi léthez szokott embernek eléggé nehézkes ügy, de mégis meg kell tennie annak, akit erre a vidékre vetett gyönyörűséges sorsa. Ezek a fajok védettek, bántani azokat tilos, ha nem bírod a fajtáját, és elpusztítod netán, akkor fizetsz. Egy vipera egymilliót kóstál, és annak, aki azért került ide, mert a törlesztését nem tudta fizetni, rohadtul nincs pénze arra, hogy ennyit perkáljon csak azért, mert el akarja kerülni, hogy megmarja egy ilyen jófajta jószág.

Mi marad? A kényszerű társbérlet – ami azért mégsem igazán kóser időtöltés –, vagy a menekülés. Ilyenkor persze nem ártana felemlegetni a jó édesanyját annak, aki kitalálta, hogy ide, egy országos jelentőségű védett természeti területre építsék meg az új magyar idillt. Bár lehet, hogy valamely csókos birtoka volt épp ez a rész, és jól jött neki a kisajátításból befolyó suska, ki tudja? De hogy ez megint egy sikersztori, az ziher, hiszen felépült az ötszáz ház, amelyeket annak idején lehetett mutogatni, ma a fene eszi az egészet, meg az enyészet, az pedig– magunk közt szólva – ki a francot érdekel? Annyiba se fájt, mint a felcsúti stadion.

Januárban, amikor éledezett a kampány, ez volt: A Fidesz szerint az ócsai lakópark a Gyurcsány-korszak szimbóluma. A nagyobbik kormánypárt akkor még reagált a szocialista Korózs Lajos nyilatkozatára, aki szerint a kormány szociális lakóparkja megbukott, a kabinet pedig beismerte, hogy csúfos kudarcba fulladt az elképzelése.

A Fidesz közleményében így fogalmazott: a Gyurcsány-korszak a magyar családokat teljesen kiszolgáltatta a külföldi bankok érdekeinek és devizacsapdába taszította őket. Az ócsai lakóparkban otthonra lelt családok, ha a Gyurcsány-kormányon múlt volna, most földönfutók lennének – írták. „Ma ugyanaz a Gyurcsány-koalíció gúnyolódik ezeken a családokon, amelyik hagyta, hogy a bankok becsapják az embereket, és elvegyék otthonaikat.” – olvasható a kommünikében. A Népszabadság meg nem nevezett forrásokra hivatkozva januárban azt írta, hogy katasztrófa sújtotta területekről kitelepítettek átmeneti szállásává minősítette át a kormány az ócsai szociális lakóparkot. Azóta néma csend.

Hát katasztrófa az éppen van, Ócsa már nincs a közbeszédben, Gyurcsány is alig. Narancssárga köd, az van, és jó darabig nem is oszlik.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum