Én nem leszek szifilisztől megbambult szerencsétlen Ady Endre, aki életének utolsó leheletével, de elborult elmével suttogta oda a széthullott országban az azt éppen eltaposni kívánó hatalomnak, hogy: üdvözlet a győzőnek. Akkor külső fegyverektől fenyegetve kellett meghajtani vénülő fejét, mi pedig belülről rohadunk éppen szét. Bár soha nem szerettem, mert az uram-bátyám világot, ami épp most üli torát, ő alapozta meg, kaján vigyorú Antall József cinikus, önmentő filozófiáját mégis kénytelen vagyok elismerni, most már magamévá is tenni, úgymint: alámerülök, és kibekkelem őket.
Mert ami itt volt az elmúlt négy évben, pláne ami ezután jön, nem nézné jó szemmel – bármennyire is bűnös annak megágyazásában -, pláne én. A friss hatalom máris dohos, de úgy látszik, ez kell a megalázottaknak és megnyomorítottaknak. Ezt akartátok, drága, mosott agyú magyarok, ez lett nekünk, Mohács, mert nekünk Mohács kell, és fortélyos félelem. Csak a cinikus képüket ne kellene néznem, ne kellene látnom az egyre dagadó potrohokat, az új generáció gyűlölettől átnedvesedett tekintetét, a szolgák hálás nyelvcsapásait, szorongásos cinkos szemeit.
Folytatódhat a szabadságharc, amely – tudvalévő – sohasem ér véget, lehet már következmények nélkül építeni a Gábriel Arkangyalokat, lehet Horthy szobrokat avatni, és lehet szemberöhögni és szembeköpni a többséget. Igen, a többséget, mert 1998 óta nem szavaztak olyan kevesen a Fideszre, mint most, mégis, egy olyan álságos, maga felé hajló választási rendszerrel, amikor ez a társaság kevesebb szavazattal szerezhet ismét kétharmadot, mint amennyivel 2002-ben és 2006-ban kikapott, úgy látszik, igába hajtható a haza, amely soha nem lehet ellenzékben, hát most nincs.
Ez gyalázat, és az is az lesz, amikor a főpotrohos a soha nem volt mértékű fölhatalmazásra hivatkozva követheti majd el az újabb népnyomorítást, miközben az istenadta szűköl, káromkodik és fütyörészik az ugaron, ha lesz hozzá kedve. Nekem épp nincs, nem vagyok kunfajta nagyszemű legény, magam huszonegyedik századi manus volnék, akit hamarosan beszippant a feudális, bolsevik posvány, mint ahogyan a többséget is. Öreg vagyok én már ehhez, nem úgy, mint az Orbánjugend csillogó szemű mosott agyú fiataljai, és örökké kiviruló és újjászülető nyugdíjasai a kafkai világban.
A tegnappal és az azt követő éjszakával, amikor kivirágzott a narancsliget, az iharosban kibimbózott a fasizmus, nem kevesebb veszett el, mint ennek a szerencsétlen országnak az élhető jövője, és ez nem kevés, mert ez a minden. Más dolgunk mostanság nem lesz, mint hajtani az imamalmot, körbejárni az országot egy marék rizsért, alámerülni, kibekkelni, és reménykedni, hogy lesz azért még jövő, mert most épp szomorú vidékre értünk. Oktalan fejünkkel pedig biccentünk, nem remélünk.
Vélemény, hozzászólás?