Áder nem szaladgált – fapofával giccsezett

Szépemlékű nemdoktor Schmittpaja alakított emlékezeteset anno, amikor újévi beszéde okán majdnem fölöklelte a kamerát nagy buzgalmában, hogy hatásosabbá tegye azokat a baromságokat, amelyeket leírtak neki. Jó móka volt. Jánosunk más kategória. Karót nyelt, mosolyra képtelen manus, de hát így ismertük meg őt már régen, de ez a tulajdonsága nem akadályozta meg abban, hogy a tanyasi falvédők stílusában nyilvánuljon meg.

Ilyen semmitmondó giccsparádét régen hallhatott a ’zember, de ha államelnökünek ez jó, akkor semmi baj. Kitetszik, hogy ő is hülyének nézi tisztelt honfitársait, csak más aspektusból, mint a haverja, a Viktor. Az hazudik, ez semmit sem mond, szép új világ. Ha valaki elmulasztotta volna, annak iderakom a szöveg esszenciáját, íme:

„…Ahogy egyik év a másikba fordul, úgy adjuk át az élet fonalát nemzedékről nemzedékre. Saját és közös életünkét, melyet mindennél erősebb szálakból, szerelemből, szeretetből, gondoskodásból és felelősségből fonunk össze. Ebből áll közös történelmünk is. Millió és millió élet szőtteséből. Legyen bármi is a sorsunk, ez a szőttes ezer és ezer szállal köt össze bennünket egymással, az időben előttünk járókkal és az utánunk születőkkel. Ezekben a percekben velünk vannak most azok is, akikkel már csak lélekben lehetünk együtt. Mint ahogy sokan, örömtelien sokan vannak velünk, akik egy új gyermek, egy új testvér, egy új unoka, egy új családtag érkezésének örömével vagy reményével vágnak neki az előttünk álló esztendőnek. Isten tartsa meg jó egészségben az életet adó édesanyákat, és az első Szilveszterüket megélő legifjabb honfitársainkat is!….Mindannyian az új esztendő kapujában állunk. Az új év életünk egy újabb hófehér, még tiszta lapjaként áll előttünk. Új lapként, amit mi, magyarok – a korábbi esztendőkhöz hasonlóan – az idén is teleírunk saját szavainkkal, saját történeteinkkel…Történelmünk 2014-es esztendejének lapjára egy szót most én is szeretnék felírni. Egyetlen szót. A hazaszeretet szavát. A nagy szavak pátosza helyett az életörömmel megélt hazaszeretetét. Egyszerű kimondását annak, hogy szülőföldünk épp úgy a sajátunk, mint szüleink vére az ereinkben. A hazaszeretet egyszerre jelenti egymás tiszteletét és önmagunk elfogadását. Mindannak megbecsülését, amit eleink ránk hagytak, amit közösen őriztünk meg, és amit az utánunk jövőknek szeretnénk továbbadni. Azt a pillanatot, amikor egymásra ismerünk önmagunkban, és önmagunkra ismerünk egymásban. Mert hazaszeretet nélkül nem volna hazánk. Nem lenne Himnuszunk. Nem lenne közös történetünk. Nem lenne szabadságunk és függetlenségünk. Nem lenne kultúránk, tudományunk, megannyi világraszóló teljesítményünk. Nem volna nyelv, amelyen magyarul vallhatnánk szerelmet, és amelyen magyarul szólíthatnánk édesanyánkat…”

Ennyi tán elég is ebből. Mindenesetre, ha magam ötödikben így nyáladzottam volna egy fogalmazásban, akkor szépemlékű tanárnőm féfordulattal rúgott volna tökön. Csak egy a kérdés: ez a faszi erre képes csupán, vagy ilyen hülyének tartja szeretett népét. Mindkettő igaz lehet, és ez baj. Hová jutottunk, óénédesistenem.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum