Szépemlékű nemdoktor Schmittpaja alakított emlékezeteset anno, amikor újévi beszéde okán majdnem fölöklelte a kamerát nagy buzgalmában, hogy hatásosabbá tegye azokat a baromságokat, amelyeket leírtak neki. Jó móka volt. Jánosunk más kategória. Karót nyelt, mosolyra képtelen manus, de hát így ismertük meg őt már régen, de ez a tulajdonsága nem akadályozta meg abban, hogy a tanyasi falvédők stílusában nyilvánuljon meg.
Ilyen semmitmondó giccsparádét régen hallhatott a ’zember, de ha államelnökünek ez jó, akkor semmi baj. Kitetszik, hogy ő is hülyének nézi tisztelt honfitársait, csak más aspektusból, mint a haverja, a Viktor. Az hazudik, ez semmit sem mond, szép új világ. Ha valaki elmulasztotta volna, annak iderakom a szöveg esszenciáját, íme:
„…Ahogy egyik év a másikba fordul, úgy adjuk át az élet fonalát nemzedékről nemzedékre. Saját és közös életünkét, melyet mindennél erősebb szálakból, szerelemből, szeretetből, gondoskodásból és felelősségből fonunk össze. Ebből áll közös történelmünk is. Millió és millió élet szőtteséből. Legyen bármi is a sorsunk, ez a szőttes ezer és ezer szállal köt össze bennünket egymással, az időben előttünk járókkal és az utánunk születőkkel. Ezekben a percekben velünk vannak most azok is, akikkel már csak lélekben lehetünk együtt. Mint ahogy sokan, örömtelien sokan vannak velünk, akik egy új gyermek, egy új testvér, egy új unoka, egy új családtag érkezésének örömével vagy reményével vágnak neki az előttünk álló esztendőnek. Isten tartsa meg jó egészségben az életet adó édesanyákat, és az első Szilveszterüket megélő legifjabb honfitársainkat is!….Mindannyian az új esztendő kapujában állunk. Az új év életünk egy újabb hófehér, még tiszta lapjaként áll előttünk. Új lapként, amit mi, magyarok – a korábbi esztendőkhöz hasonlóan – az idén is teleírunk saját szavainkkal, saját történeteinkkel…Történelmünk 2014-es esztendejének lapjára egy szót most én is szeretnék felírni. Egyetlen szót. A hazaszeretet szavát. A nagy szavak pátosza helyett az életörömmel megélt hazaszeretetét. Egyszerű kimondását annak, hogy szülőföldünk épp úgy a sajátunk, mint szüleink vére az ereinkben. A hazaszeretet egyszerre jelenti egymás tiszteletét és önmagunk elfogadását. Mindannak megbecsülését, amit eleink ránk hagytak, amit közösen őriztünk meg, és amit az utánunk jövőknek szeretnénk továbbadni. Azt a pillanatot, amikor egymásra ismerünk önmagunkban, és önmagunkra ismerünk egymásban. Mert hazaszeretet nélkül nem volna hazánk. Nem lenne Himnuszunk. Nem lenne közös történetünk. Nem lenne szabadságunk és függetlenségünk. Nem lenne kultúránk, tudományunk, megannyi világraszóló teljesítményünk. Nem volna nyelv, amelyen magyarul vallhatnánk szerelmet, és amelyen magyarul szólíthatnánk édesanyánkat…”
Ennyi tán elég is ebből. Mindenesetre, ha magam ötödikben így nyáladzottam volna egy fogalmazásban, akkor szépemlékű tanárnőm féfordulattal rúgott volna tökön. Csak egy a kérdés: ez a faszi erre képes csupán, vagy ilyen hülyének tartja szeretett népét. Mindkettő igaz lehet, és ez baj. Hová jutottunk, óénédesistenem.
Vélemény, hozzászólás?