Úgy határoztam józan elmével eltökélve, új népi mondókát kreálok a modern kor által vert időben: „Dinnyét látok, kanalat találok”. (Száz év múlva jöhetnek a néprajzosok a hajdanvolt bajuszos bácsi bölcsességét kutatni.)
Mivelhogy mélységes mély a múltnak kútja, hogy mutassak a nácik által – könyvileg máglyára vetett – T. M. író egyik alapművére, alászállok magam is az új idők új dalaival, amely most éppen úgy fényezi magát, hogy idézget valakitől, akit nem ismer, és még azt is rosszul teszi. Most épp egy hete, a tanévnyitás ürügyén hangzott el egy égverő baromság, amikor hallottunk egy citátumot a nagy német költőnek titulált Rilkétől („minden kezdetnek varázsa van”), aki persze valójában prágai születésű és osztrák. Igaz, németül írt, ráadásul az idézet igazándiból Hermann Hessétől való, de ebbe ne menjünk bele, az Üveggyöngyjáték ugyanis nehéz szöveg, főleg manapság, a nemzeti bukása után. De hát ez van. E szinten állunk most államilag, az meg persze lényegtelen, mely közszolga volt az aktuális barom.
Aztán hirtelen elöntött az érzés – ösztön vagy valami -, hogy ilyen terhes időkben elő kell venni a valaha volt, az abszurditásig túlbecsült miniszterelnök, A. J. saját fennmaradását célzó, de szállóigévé vált mondását, amelyet akár igazságnak is lehetne nevezni, miszerint alámerül és kibekkel. Magam is ezt teszem már jóideje, és éppen ezért valami szomorkás hangulatot ad az egésznek, hogy nem most, és nem emiatt jutott el likacsos agyam odvas mélyéig ez a felismerés és elhatározás, bár attól messze volt, olyan ösztön leledzett benne, akárha kutya volnék.
Már a nyár közepén, a dinnyeszezonban fölködlött Proust, meg az ő sütije, amely teába mártva visszarepít a jelen irgalmatlan világából valami elviselhetőbbe, amit gyerekkornak neveznek, és utazásra ingerel a való világ elől futó menekvésünkben.
„Az utazás hasznos dolog, megmozgatja a képzeletet. A többi mind csak csalódás és fáradság. A mi utazásunk teljesen képzeletbeli, ebben rejlik az ereje. Az élettől visz a halál felé. Emberek, állatok, városok és dolgok, minden a képzelet terméke itt. Regény ez, azaz kitalált történet…Meg aztán, ami a lényeg: ily módon mindenki utazhat. Elég, ha lehunyja a szemét. Ez van az élet másik oldalán.” (Louis-Ferdinand Céline: Utazás az éjszaka mélyére)
Mindez eszembe dőlve elöntött a dinnye emlékeztető ereje.
Még nyáron, negyven fokban, a zöldséges előtt állva hunytam le a szemem, és egy pillanat alatt ott volt az idő varázsa, amely a faluba vitt engemet, a jóságos nagyapa és a mindent megértő és elfogadó kondás idejére, amikor ugyanolyan tűző napban, mint a mostani égető év közepi volt, a tehénszaros legelő szélén, disznók visongása közben unokaöcsémmel faltuk a dinnyét amúgy fröcsögősen. Kit érdekelt, hogy hová folyik a leve, a világ kívül volt, mi magunk pedig merültünk bele a dinnyébe, és tejfoggal abba, nem kőbe haraptunk. Így teltek nyarak, dinnyefröcsögés közben, miközben az ember gyereke predesztinálva sorsának nődögélt, aztán egy idő után bötűket nézegetett, és mindebből egészen egyszerű gyakorlati megfontolások kerültek elébe akkor, amikor az Egri csillagok böngészése közben azt fedezte föl a világból, hogy ott ült a török a vár aljában, és dinnyét kanalazott. Ez valami reveláció volt, isteni kinyilatkoztatás annak, aki addig csupán foggal marcangolta a dinnyét, és abban a pillanatban, amikor az írás e soraihoz ért – amit a mesélő sugallott -, ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy mindezt a valóságban is kipróbálja: dinnyét kanállal, hogy megy ez, mindezt meg kellett tudni.
Pokoli egy dolog kölökként. Bizonytalan okkal és indokkal muszáj volt lerázni az unokaöccsöt, tőle független be kellett szerezni a zöld gömböt, elvonulni vele valami eldugott helyre. Erre éppen jónak mutatkozott a falusi tanterem nyári hűvöse, amely amúgy – vétség esetén méterrúddal való odacsapással fenyegetett térség volt, ily módon biztonságos -, és kipróbálni a regénybeli képzelet valóságtartalmát. Lehetett izgulni a krétaporos hűvösben, hogy akkor működik-e, amit a mesemondó szóban igaznak mutatott. Az izgalom rövidnek bizonyult, hatása azonban egy életre szólt. Rövid, apró reccsenés elég volt a gömb felhasításához, a kanál belémélyedt a pirosló masszába, kivájt belőle egy adagot, mintha a csilingelő triciklis fagyis kanala művelte volna, és édesen, csorgások nélkül lehetett roppantani és olvasztani a szájban a gyümölcs húsát. Kerek volt a világ, győzött az irodalom az addigi valóság fölött, bebizonyítva a költészet igazát.
Azóta is így van ez, évtizedek óta így dinnyézek, ha néha. Persze a falusi idill eltúnt, a gyerekkor ott maradt, a szokás merevült. Így, ebben a lélekállapotban tértem magamhoz a paneles zöldséges előtt, mint Hans Castorp a viharos sítúra után szintén T. M. elégetett regényében, és akkor rájöttem, hogy menekülni nem lehet, mert a valóság ránt visszafelé. Így hát, s tán éppen ezért a betonok között dinnyét vettem, hogy újra kanalazhassak a mában. Nékem nem volt ilyen élményem évtizede már, aznap este viszont jött egy vendég, akit – jobb híján – dinnyével és kanállal kínáltam. Ő kérdőn nézett rám, hogy ezt most hogy meg mért, ezért akkor elmeséltem néki Gárdonyit, a falut és a tehénszart. De belenyalakodott, és örömöm volt a szürkülő világban, hogy számára a kanalas dinnye ugyanazt a gyönyört jelenti most, mint nekem majd fél évszázada, így megnyugodtam: hogy – talán még – itthon vagyok.
Így, és ezért özönlött el az egész dolog, hogy szarok a világ ostobaságára. Legalábbis, amíg engedik, hogy beszéljek, és meg ne haljak, nem törődve semmivel, ami zavarná köreimet a mai nagyok közül, akiknek fogalmuk sincsen tehénszarról, foggal marcangolt dinnyéről, semmiről, ami életet ad. Máma a Ráhel esküvője a fontos esemény, és magunk közt szólván, mindezek után ki a jó francot érdekel az egész mesterséges hurca.
Item.
Vélemény, hozzászólás?