Végig, mindig velük

Vasárnap hajnal volt, ami hét óra az ünnepi napon. Nekem magamnak – mivelhogy bagoly vagyok –, késő délutánnak számít, és ölég nehéz kivárni, de azért megy ez is, hiszen a szürkületben világít a számítógép képernyője – vagy a képernyő számítógépe -, tökmindegy, az igen korai órák alkalmasak arra, hogy ha nem is elvégeztetik, de legalább az eleje meglesz alapon dolgozni kezdjen az ember, mert azt köll. Nos, ilyes környülálásokkal nyomogattam a billentyűket a mai napon is, amely vasárnap volt, de a kötelező foglalatosság megvilágosította a derengést, amíg kinyitott a bolt, hogy megvegye a kiflit a ’zember.

Ezen órákon a guberálók már végeztek az éjszakai műszakkal, szütyőjük tömve a kincsekkel, és ők is arra várnak, hogy a szezám feltáruljon, és a kikapirgált üvegeket álmos szemű boltos kisasszonyoknak nyújtsák át, ami meglehetős sokat ér, amint az be is bizonyosodott a pénztári sorban előttem kornyazodó emberről, aki fehér fecnivel, amelyet, mint az üvegek rögvest manifesztálódó ellenértéket tudta: de semmi baj nem történt, a fél kiló kenyér, amit így a visszaváltás után beváltani akart, hamarosan a tulajdonába került a bolti piros kosárból, és még kapott visszajárót is, majdnem háromszáz forintot.

Isteni öröm terült szét az arcán, pedig a mise odébb volt, így épp abban a pillanatban nem harangoztak a környéken, amely kongó hang azonban minden időszakot beterít, jelezve az egész lelohadó környéknek, hogy ki az Isten a háznál, ha akarja, ha nem, habár nem teszik ez nekem csöppet sem. A fővárosban hamarosan a ’főpolgármesterúr személyes vágyára szeretnék kiirtani az emberszerű kártékony példányokat, ami nehéz dolognak ígérkezik, mert valamelyes felsőbb avagy alsóbb kényszerek által újratermelődnek, és mintha szaporodási rátát is mutatnának, hogy a jóisten venné elejét a skandalumnak, amelyet Boris Vian ugyanúgy cáfol, ahogyan én tennék az ő helyében, ugyanazt a ganajt feltételezve ugyanabban a helyzetben, ami meg itt leledzik, rohadtul (Tajtékos napok).
Nagy_gtpf_melegek_0
„A Bádogbános a Templominassal beszélgetett, és Colin várta, hogy befejezzék, majd hozzájuk lépett. Már nem látta a földet a lába alatt, és minden lépésnél megbotlott. Lelki szemeivel Chloét nézte nászágyukon, ahogy ott fekszik fakón, sötét szemmel és egyenes orral, kissé kidudorodó homlokkal, kikerekedett tojásdad és szelíd arccal és csukott szemhéjjal, amely visszavetette a világból:

– Tudod – mondta a macska –, az engem nem is nagyon érdekel.
– Nincs igazad – mondta az egér. – Még fiatal vagyok, és egész mostanáig jól tápláltak.
– De én is jól táplált vagyok – mondta a macska –, és eszem ágában sincs öngyilkosnak lenni, látod, ezért találom a dolgot rendellenesnek.
– Azért, mert nem láttad – szólt az egér.
– Mit csinál? – kérdezte a macska.
Nem nagyon volt rá kíváncsi. Sütött a nap, és az egész szőrzete nagyon rugalmas volt.
– A vízparton áll – felelte az egér. – Vár, s amikor eljön az ideje, a pallóra lép, és megáll a közepén. Valamit néz.
– Nem nagyon nézhet semmit – kétkedett a macska. – Hacsak nem lótuszvirágot.
– Igen – hagyta helyben az egér –, várja, hogy felbukkanjon és megölhesse.
– Hülyeség – mondta a macska. – Nem érdekel.
– Aztán, ha vége – folytatta az egér –, visszajön a partra, és a fényképet nézegeti.
– Hát sose eszik? – érdeklődött a macska.
– Nem – felelte az egér. – Legyengül, és én ezt nem bírom. Egy szép napon még félrelép, amikor felmegy erre a nagy pallóra.
– Mit bánod te azt? – kérdezte a macska. – Boldogtalan, nem?…
– Nem boldogtalan – mondta az egér –, bánatos. Ezt nem bírom. Meg bele fog esni a vízbe, nagyon kihajol.
– Akkor hát – mondta a macska –, ha így van, megteszem neked ezt a szívességet, de nem tudom, miért mondom, hogy „ha így van”, mert a fene érti az egészet.
– Igazán nagyon jó vagy.
– Dugd a fejed a torkomba – mondta a macska –, és várj.
– Lehet, hogy sokáig tart? – kíváncsiskodott az egér.
– Addig, amíg valaki a farkamra nem lép – felelte a macska –, gyors reflexre van szükségem. De ne félj, kinyújtom a farkam.
Az egér kifeszítette a macska állkapcsát, és bedugta fejét hegyes fogai közé. De szinte rögtön kirántotta.
– Hékás! – mondta az egér –, csak nem cápát ettél reggelire?
– Ide figyelj – mordult rá a macska –, ha nem tetszik, elmehetsz. Én utálom az ilyesmit. Intézd el magad.
Úgy látszik, megharagudott.
– Ne bosszankodj – kérte az egér.
Behunyta kis, fekete szemét, és visszadugta a fejét a megfelelő helyre. A macska óvatosan az édes kis szürke nyakra illesztette acélos szemfogait. Az egér fekete bajsza elkeveredett az övével. Kinyújtotta lompos farkát, és kiszolgáltatta a járda kénye-kedvének.”

In memoriam Magyarország, most éppen Clohét keresem.
000756638-9876-625

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum