Vasárnap hajnal volt, ami hét óra az ünnepi napon. Nekem magamnak – mivelhogy bagoly vagyok –, késő délutánnak számít, és ölég nehéz kivárni, de azért megy ez is, hiszen a szürkületben világít a számítógép képernyője – vagy a képernyő számítógépe -, tökmindegy, az igen korai órák alkalmasak arra, hogy ha nem is elvégeztetik, de legalább az eleje meglesz alapon dolgozni kezdjen az ember, mert azt köll. Nos, ilyes környülálásokkal nyomogattam a billentyűket a mai napon is, amely vasárnap volt, de a kötelező foglalatosság megvilágosította a derengést, amíg kinyitott a bolt, hogy megvegye a kiflit a ’zember.
Ezen órákon a guberálók már végeztek az éjszakai műszakkal, szütyőjük tömve a kincsekkel, és ők is arra várnak, hogy a szezám feltáruljon, és a kikapirgált üvegeket álmos szemű boltos kisasszonyoknak nyújtsák át, ami meglehetős sokat ér, amint az be is bizonyosodott a pénztári sorban előttem kornyazodó emberről, aki fehér fecnivel, amelyet, mint az üvegek rögvest manifesztálódó ellenértéket tudta: de semmi baj nem történt, a fél kiló kenyér, amit így a visszaváltás után beváltani akart, hamarosan a tulajdonába került a bolti piros kosárból, és még kapott visszajárót is, majdnem háromszáz forintot.
Isteni öröm terült szét az arcán, pedig a mise odébb volt, így épp abban a pillanatban nem harangoztak a környéken, amely kongó hang azonban minden időszakot beterít, jelezve az egész lelohadó környéknek, hogy ki az Isten a háznál, ha akarja, ha nem, habár nem teszik ez nekem csöppet sem. A fővárosban hamarosan a ’főpolgármesterúr személyes vágyára szeretnék kiirtani az emberszerű kártékony példányokat, ami nehéz dolognak ígérkezik, mert valamelyes felsőbb avagy alsóbb kényszerek által újratermelődnek, és mintha szaporodási rátát is mutatnának, hogy a jóisten venné elejét a skandalumnak, amelyet Boris Vian ugyanúgy cáfol, ahogyan én tennék az ő helyében, ugyanazt a ganajt feltételezve ugyanabban a helyzetben, ami meg itt leledzik, rohadtul (Tajtékos napok).
„A Bádogbános a Templominassal beszélgetett, és Colin várta, hogy befejezzék, majd hozzájuk lépett. Már nem látta a földet a lába alatt, és minden lépésnél megbotlott. Lelki szemeivel Chloét nézte nászágyukon, ahogy ott fekszik fakón, sötét szemmel és egyenes orral, kissé kidudorodó homlokkal, kikerekedett tojásdad és szelíd arccal és csukott szemhéjjal, amely visszavetette a világból:
– Tudod – mondta a macska –, az engem nem is nagyon érdekel.
– Nincs igazad – mondta az egér. – Még fiatal vagyok, és egész mostanáig jól tápláltak.
– De én is jól táplált vagyok – mondta a macska –, és eszem ágában sincs öngyilkosnak lenni, látod, ezért találom a dolgot rendellenesnek.
– Azért, mert nem láttad – szólt az egér.
– Mit csinál? – kérdezte a macska.
Nem nagyon volt rá kíváncsi. Sütött a nap, és az egész szőrzete nagyon rugalmas volt.
– A vízparton áll – felelte az egér. – Vár, s amikor eljön az ideje, a pallóra lép, és megáll a közepén. Valamit néz.
– Nem nagyon nézhet semmit – kétkedett a macska. – Hacsak nem lótuszvirágot.
– Igen – hagyta helyben az egér –, várja, hogy felbukkanjon és megölhesse.
– Hülyeség – mondta a macska. – Nem érdekel.
– Aztán, ha vége – folytatta az egér –, visszajön a partra, és a fényképet nézegeti.
– Hát sose eszik? – érdeklődött a macska.
– Nem – felelte az egér. – Legyengül, és én ezt nem bírom. Egy szép napon még félrelép, amikor felmegy erre a nagy pallóra.
– Mit bánod te azt? – kérdezte a macska. – Boldogtalan, nem?…
– Nem boldogtalan – mondta az egér –, bánatos. Ezt nem bírom. Meg bele fog esni a vízbe, nagyon kihajol.
– Akkor hát – mondta a macska –, ha így van, megteszem neked ezt a szívességet, de nem tudom, miért mondom, hogy „ha így van”, mert a fene érti az egészet.
– Igazán nagyon jó vagy.
– Dugd a fejed a torkomba – mondta a macska –, és várj.
– Lehet, hogy sokáig tart? – kíváncsiskodott az egér.
– Addig, amíg valaki a farkamra nem lép – felelte a macska –, gyors reflexre van szükségem. De ne félj, kinyújtom a farkam.
Az egér kifeszítette a macska állkapcsát, és bedugta fejét hegyes fogai közé. De szinte rögtön kirántotta.
– Hékás! – mondta az egér –, csak nem cápát ettél reggelire?
– Ide figyelj – mordult rá a macska –, ha nem tetszik, elmehetsz. Én utálom az ilyesmit. Intézd el magad.
Úgy látszik, megharagudott.
– Ne bosszankodj – kérte az egér.
Behunyta kis, fekete szemét, és visszadugta a fejét a megfelelő helyre. A macska óvatosan az édes kis szürke nyakra illesztette acélos szemfogait. Az egér fekete bajsza elkeveredett az övével. Kinyújtotta lompos farkát, és kiszolgáltatta a járda kénye-kedvének.”
In memoriam Magyarország, most éppen Clohét keresem.
Vélemény, hozzászólás?