Persze, hogy így jár az ember. Eleresztett agya nyomán azt hiszi, hogy bármely gondolat, amely szűkös szüzséjéből kifakad, az valamely haszonnal is bír, aztán be kell látnia, hogy minden hiábavaló. Ordítottam hetek óta – amennyire a képernyőn kifért – hang nélkül, és persze pofán baszott az élet, amely ezúttal Mesterházy nagyember-elnök képében mászott belém, a hirtelen, váratlan összetrombitált sajtótájékoztató formájában, amelynek az lett a végeredménye, hogy OV vakarhatja a tökeit a választásokig hátralévő időben, mert akiket ellenfeleinek kellene látnia, azok éppen egymást zabálják fel. Szó szerint.
Ugyanaz történik kicsiben, és csöppet ártalmatlanabb módon, mint a történelembe oly gyászos véggel bevonult „Weimari” köztársasággal, megeszik, megemésztik mint oldott szart, és azonmód még csettintenek, és szájat is törölnek az aktus végeztén, amikor lesik, hogy ki miképpen kerül ki az össznépi zabálásból. Ha jól értettem a hosszú perceken – órákon – át tartó pártelnöki monológot, akkor az a baj, hogy ki a kutyafasza képviseljen valamilyen körzetet, hogy már megint ki a mi kutyánk kölke, hogy neki legyen jó, nem annak a másiknak. Borult a bili, OV-nek meg színültig telt a pohár, amikor épp örömapa kíván lenni, és hogy ez mennyire fontos számára, még egy elbaszott futball-meccsre sem megy el, pedig ez nagy áldozat tőle, ezt tudjuk.
Még tavaly ősszel lépett színre Bajnai, aki az akkori produkciójával még azt a képzetet is keltette a ’zemberben, hogy lehet benne bízni, úgy összefogásilag, volt valami tartás a ’zemberben, amely valljuk be őszintén: mára rohadtul megkopott. Így jött volna az MSZP-s borulás, mint rendszerváltó lehetőség, és erről derült ki, hogy megbránerezhetjük ezt is.
Itt lavázunk jelenleg, és hiába érkeznek a kármentő nyilatkozatok, hogy akkor a fentebb elálmodott egymásra borulás majdan – vagy mással – mégis csak bekövetkezik, ha a jóisten meg a csökött agyak megengedik, be kell látni – akárhogy is fájó -, itt a vége.
A jelek szerint élvezhetjük a narancsbirodalmat továbbra is, és az Isten legyen irgalmas árva lelkeinek, mert József Attila-i magasmélységek tűnnek föl a horizonton.
Az ember végül homokos, / szomorú, vizes síkra ér, / szétnéz merengve és okos / fejével biccent; nem remél. / Én is így próbálok csalás / nélkül szétnézni könnyedén, ezüstös fejsze-suhanás / játszik a nyárfa levelén. / A semmi ágán ül szívem, / kis teste hangtalan vacog; / köréje gyülnek szeliden / s nézik, nézik a csillagok.
Vélemény, hozzászólás?