Ma hajnalban lementem abba a boltba – hat órakor -, amely minden, a környéken lakó embernek úgyszólván az egyetlen bevásárló helye ebben a zárt világban. Reggel hatkor azért megy az ember a boltba, hogy elvégezze az aznapi sürgős bevásárlását, mondjuk főzni szeretne, vagy: hogy kedves gyermekének, netán unokájának szerezzen be napra induló étket, ha már érettségi –’megilyen.
Aztán az ott tapasztaltak döbbentettek rá, hogy ’ormányunk milyen agyafúrtan támogatja a hazai kisvállalkozásokat. Ha nem túl zavaró, akkor mesélnék is róla úgy szőrmentén.
Nos: az történt itt a telepen, hogy volt nekünk az a ’bótunk az utca közepén, és mi, helybéli lakosok már megszoktuk, jártunk bele, a felvágottakat kezelő néni haver volt, a húsos is, amint közös lehunyt szempillákkal kértük el tőle a farhátat, húslevest pótlandó. Megvoltunk mi így általános nyomorunkban egymásnak. Valóban jól elvoltunk, kialakultak a rítusok, amellyel rejtettük azt a valónkat, amik – pardon – amelyek voltunk, szóval beállt a rendszer, működött is zavartalan, mígnem a jelenleg az országot uraló csoda ide, a mi boltunkba is belé nem hatolt, hogy megmentse. Persze ez sikerült is neki, a multi az elhúzott a bús édesanyjába, s helyette jött a magyar emberjobbító kiszolgáló dolog.
Jól van, gondolta akkor a lakótelep zöme: jön a másik, a hazai, a kiválasztott, aki, s amely a kedvünket lesi csodákat generálva, de ez nem így történt a magyar végtelenben, hiszen azt láttuk – mi ’boltbajáró lakók -, hogy a boltról a fejlécet letörik – nagy koszos pauzát hagyva a betűk mögött -, aztán kikerül a másik, alatta hagyva a koszt, a multi sarát.
Ez persze napi érdekesség lenne, ha akkor, ott, a nyitás napján a „telep” nem látta volna azt, hogy ez a bolt nem az, mint amit annak ideig megszoktak: drágább is volt, nem is volt annyi áru, ezért – mit tesz Isten – nagyon csalódottnak mutatkoztak a külvilág, és egymás felé is. Aztán kisebb idő múltán mintha ez a magyar multi is kezdett volna magához térni, ergo: voltak olcsó dolgok, akciók, ahogyan az már a parasztnak kell.
Hát persze belerázódtunk, na, hiszen mindent megszokik az ember ugye, előbb vagy utóbb. Ez egyre megy. Gondolta a telepi.
Ma reggel például tej volt nálam, tejföl, akciós májkrém, kenyér és kifli, úgy kétnapi élelem, amit persze nem tudtam kivinni a szerájból. Nem engedett a rendszer, mert a számítógép üzemelte pénztárgépek csesztek elindulni. Telefonálgatások, ugrálások után sem, sehogy. Nem fokozom tovább a feszültséget, fél óra, majd pár tucat ember után kihirdettetett a verdikt: a ’bót bezár. Hirtelen mindenki az ellenkező irányba kezdett rohanni, hogy visszategye a helyére a kiflijét, pár perc alatt nejlonzacskók lepték el a környéket, bevásárló táskák a boltot, így mindeközben a magyar multi által átbaszott nép rohant át a közeli maszekhoz – ott láttuk egymást a soron lévők közül, tényleg mindannyian -, és akkor a maszek bizonyosan felfedte magában, hogy a rendszer működik, neki jó lesz szakadatlanul, hogy az egyéb nyalánkságokról már szó se essék.
Ui: a népek azért keményen picsáztak, és a hajnali kavalkád után nem tudták a bűnöst felfedezni a Bajnaiban, sőt, még a Gyurcsányban sem. Máshol landoltak keresetlen kifejezése.
Vélemény, hozzászólás?