Huszonöt év kellett hozzá, de azért sikerült végül. Ennyire volt szükség a megnáculáshoz és a totális káoszhoz ebben az elcseszett országban. Ott tartunk ma épp, hogy Bosch, a kis bohó vigyorog a markába, festőállványával kitelepül a Baross térre, majd ontja magából a képeket.
És ami lehangoló boldogtalanság minékünk, mégcsak nem is kell hagymázas víziókat gyártania, elég most már a reál, a való hű másolása, a pokol eléje és belénk költözött ugyanis. Fényképezhetne is akár, mert mi mindannyian néztük végig, ahogy elvadulnak a fiatalok.
Olyan egyenes volt az út, hogy csodálkozni okunk nincs, elég csak a célközönségre figyelmezni, a megszólításokra. Kezdetben még, a hamvas időkben nem volt megszólítandó alany, csak a később redvássá váló narancs friss lendülete, amikor volt még remény.
Ez először akkor látszott elveszni, amikor nekiláttak nagy erőkkel keresni a polgárokat, holott jól látszott, halovány fingjuk sincs annak fogalmáról. Hogyan is lett volna, KISZ szemináriumokon, avas szagú parasztudvarokon ilyen minta nem volt. Viszont jól hangzott nagyon.
Az igazi polgár már akkor is orrbefogva csatlakozott hozzájuk, mert ami ennek az országnak az eredendő bűne, nem volt minta az igazi szabadelvűségre, és ma sincs. Most csírázik csupán, bontogatja szirmait itt-ott, és későn. Akkor, amikor a fiatalok distinkciójába a zember nyomult be, ez uralta a beszédjüket jóideig, a polgárt pedig elfújta a szél.
És amint ez megtörtént, azonmód vált követőjükké a szavazógép, a hívő, aki istene érdekében már üt is, és egyre hangosabb. Leértékelődött a nyelv, a hívők káromkodva, ordítva mondták és mondják az egyre vadabb baromságokat, amit a jól felépített média beléjük vert. A hajdani magányos harcos, Csurka – akit egyébiránt annak idején maguk is leköptek volna – ma tapsikolna mérhetetlen boldogságában, pedig még nincs vége.
Mára már zemberek sincs. Nincs neve annak a masszának, akinek meg akarnak felelni, mert voltaképp senkinek nem akarnak megfelelni. Vezényszavak pattognak, bővített mondatra már nem futja, mert minek. A veszedelem abban van, hogy önjáróvá vált a gépezet.
Ez mutatkozik meg ezekben a napokban, a gép öntudatra lelt, elszabadult, és ma már megszületett a mi kis Felhatalmazási törvényünk is, a gyalázatos, amely fedőnevén a menekültek ellen született, de legyünk nyugodtak, ellenünkre sem lesznek restek bevetni. Itt tartunk most, és van már erőltetett menetünk is, amivel végképp kiiratkoztunk Európából.
Hogy most mi van? Tohuvabohu, az őskáosz maga, amely rosszabb esetben egy ördögi terv része, megengedőbben csak töketlenség. De ellenünkre dolgozik, és szembemenni vele nem valamely eszme mentén lehet már, hanem csupán emberséggel, mert ez maradt.
Arra jók ezek a vészterhes idők, hogy józanul belássuk, a törésvonal immár nem pártok és nem ideológiák mentén húzódik, hanem visszatérve a gyökerekhez ott, hogy ki tud ember maradni az embertelenségben. Amely létállapot nem kevés, ezt be kell látnunk ma már.
Vélemény, hozzászólás?