„Az albizottság egy viharvert régi magánpalotában székelt az udvar mélyén, és arról volt híres, hogy előcsarnokát porfíroszlopok ékesítik. A látogatókat azonban azon a napon nem a porfíroszlopok ejtették ámulatba, hanem az, ami az oszlopok alatt zajlott. Néhány látogató kővé meredve állt, és egy síró kisasszonykát nézett, aki egy kis asztalnál ülve speciális szórakoztatóipari irodalmat árult, azazhogy árult volna, ám az adott pillanatban senkinek sem kínálgatta azt az irodalmat, a részvevő kérdésekre csak legyintett, miközben fentről és lentről és oldalról, az albizottság valamennyi osztályáról és helyiségéből legalább húsz telefonkészülék izgatott berregése, csengetése hallatszott.
A kisasszony egy ideig sírdogált, majd összerezzent, és hisztériásan felsikoltott: – Megint kezdődik! – és váratlanul énekelni kezdett reszketeg szopránján:
Ó, mily csodás-szép tengerünk, a Bajkál…A lépcsőn egy hivatalsegéd tűnt fel, láthatatlan valakit fenyegetett öklével, és repedtfazék baritonján a kisasszonnyal együtt énekelte: Mint himbálják hullámai a sajkát…
A hivatalsegéd hangjához most még többen csatlakoztak a távolból, a kórus egyre terebélyesedett, s végül a dal harsogva betöltötte a hivatal minden zugát. A legközelebb eső, hatos számú szobából, ahol a könyvelési osztály tanyázott, különösen kivált egy kissé érdes, de erőteljesen zengő , mély basszus hang.
Hej barguzin-szél, kavard a vizet…- bőgte a hivatalsegéd a lépcsőn. A kisasszony arcán könnyek patakzottak végig, megpróbálta összeszorítani a fogát, de a szája magától kinyílt, s egy oktávval magasabban együtt fújta a hivatalsegéddel: Utunk messze immár nem vezet!
A hivatal néma látogatóinak az is feltűnt, hogy a kórus más-más helyiségben elhelyezett, egymástól távol lévő tagjai olyan pontos összhangban énekeltek, mintha csak együtt állnának, és le nem vennék szemüket egy láthatatlan karmesterről.
Az arra járók megálltak a kapu előtt, és nem győztek álmélkodni, milyen vidáman vannak odabenn az albizottságban. Mikor az első versszak befejeződött, az ének hirtelen abbamaradt, mintha ismét a láthatatlan karmester intésére hallgattak volna el. A hivatalsegéd halkan káromkodott, és eltűnt.
Ekkor kinyílt a főbejárati ajtó, és tekintélyes úriember jelent meg; nyári felöltője alól fehér köpeny széle látszott ki. Egy rendőr is érkezett vele együtt.
– Segítsen rajtunk, doktor, könyörögve kérem! – sikoltozott a kisasszony hisztériásan. Az albizottság titkára megjelent a lépcsőn, s láthatóan égve a zavartól meg a röstelkedéstől, dadogva magyarázta:
– Úgy látszik, kérem, valamiféle tömeghipnózis áldozatai vagyunk, és azért föltétlenül… –
Nem tudta befejezni mondatát, a szavak a torkán akadtak, és hirtelen rázendített magas tenorján:
Silka és Nyercsinszk…
– Ostoba szamár! – Ennyit bírt kinyögni a kisasszony, de azt már nem tudta megmagyarázni, kit tisztel ezzel, mert kényszeredett futam tört fel a torkából, és ő is Silkáról meg Nyercsinszkről kezdett énekelni.
– Szedje össze magát! Hagyja abba az éneklést! – fordult az orvos a titkárhoz.
A titkáron meglátszott, hogy mindenét odaadná, ha abba tudná hagyni az éneklést, de nem bírja abbahagyni, így a kórussal együtt a járókelőnek tudtára adta, hogy „vadállat foga sem tépte szét, golyó sem érte, élve élt”! Mihelyt a versszak véget ért, előbb a kisasszony kapott egy jó adag valeriánát az orvostól, azután a titkárhoz sietett a második adaggal, és így tovább, a többiekhez.”
Mihail Bulgakov: A mester és Magarita (Fordította: Szőllőssy Klára)
Vélemény, hozzászólás?