„Tisztelt 18 éven aluli állampolgár, kérjük ne kockáztassa munkatársunk munkahelyét és koncessziónk jogát! Kérjük ne lépjen be a helyiségbe! Köszönettel: a Vezetőség”
Lassan folyunk az alagsorba az orwelli világ felé.
Ha így halad ez tovább az előre kitaposott ösvényen, már az az idő sincsen túl messze, amelyet a létezés furcsaságaira csodálkozó tizenhét éves fejemmel tapasztaltam valamikor. Ez még a Jurassic-parki időkben esett meg, abban a létállapotban, amikor a hatalom feljogosítva érezte magát, hogy mindenbe belepofázzon. Akármit – még az ember gondolatait is – ellenőrizzen, azaz jóval a rendszer megváltozása előtti történet ez, de mindenképpen figyelemre érdemes, mert a vátesz szerint nincs messze az idő, hogy ugyanaz megtörténjen ugyanott (itt). Példázza ezt az úttesten rossz helyen átkelő anya esete, amit nem részletezek (Ha akarom – A rezsim lényege), de az egész delírium kezd kiteljesedni, a maga módján rendszerré összeállni, és ez az oka és indoka, hogy belenézzünk az 1978-ban történtekbe, amely ezen a helyen, jelesül Szombathelyen esett meg a mostani bötűk firkálójával. 
Az volt, hogy sportolási céllal a fenséges Prága városában kellett megjelennem akkor rövid időre, aztán, mivel a repcsi későn szállt le a mi túlragozott fővárosunkban, egy, a Déli Pályaudvaron töltött lélekemelő éjszaka után csak a hajnali vonattal tudtam haza, azaz Szombathelyre jutni. Ennek folyományaként a kora délelőtti napsütésben volt muszáj – fekete széldzsekiben és eléggé nagy táskával – vonszolni testem, az otthonom felé gyalogolni, amely a Hadnagy utcában leledzett, ezért pedig a Vöröshadsereg (ne röhögj, ma 11-es Huszár út) utcában vánszorogtam a vázolt zűrös éjszaka után láthatóan elcsigázott állapotban, amikor a fehér Zsiguli (fiatalabbak kedvért ekkor még ez volt a menő), oldalán a rendőrség felirattal fékezett mellettem, és nem mosolygós, hanem tudatosan marcona alakok szürke egyenruhában, fejükön vörös csillagos tányérsapkával – mert akkor még ilyen mundérban szolgálták a dolgozó népet – ugráltak ki belőle, hogy kérdőre vonjanak, hová a francba megyek. Erre én a ma született bárány jámborságával válaszoltam: haza. De ez sem volt elég, arra is kíváncsiak voltak, honnan jövök, amire magam, hogy a hosszas magyarázkodást elkerüljem, a világ legtermészetesebb módján feleltem: Prágából.
Ez persze (?) kicsapta a biztosítékot, és személyi igazolványt követeltek mondván, bizonyítsam én, hogy tényleg onnan pár száz méterre lakom, csakhát ennek egészen prózai okok miatt nem lehetett megfelelni, ugyanis akkortájt a drága kis szig-et nem volt „szabad” külföldre vinni, így csak útlevelem volt a piros fajtából, amelyben (persze) lakcím nem szerepelt. Ezzel szemben a fent már emlegetett úton laváztam, amely egyenesen Kőszeg, azon túl pedig a Sátán lakhelye, a Nyugat felé vitt, így potenciális disszidensnek számítottam, ennek okán csak fél órás faggatózás után, amiből még azt is tudni akarták, hogy mennyi hangya futkározik a hány szobás lakásban – de fajsúlyosabb kérdések pergőtüze mellett – nagy nehezen tovább engedtek. Mégsem volt sok híja, hogy a „kapitányságon” kössek ki csak azért, mert arrafelé mentem. Régen volt.
Ez az emlék szivárgott olykor likacsossá váló agyamba, ezért történt az írás elején idézőjelbe tett szöveg megtestesülése. Mert ugyanitt vagyunk, és ennek sugallata szerint az ellenség ott kívül van, de legfőképpen Nyugat felé. Summarum: értelemszerűen fokozódik az osztályharc, ami azt is jelenti, hogy az árulókat immár a saját kompánia között is folytonosan keresni és üldözni kell, mert ürgebőrve kötve, békaembernek öltözve akár a legbelsőbb körökbe is befurakodhatnak. Mert lehet ugyan, hogy a trafikos jó elvtárs – ezért trafikos -, de a csókosok köre most már olyan tág, hogy óhatatlanul is bekerülhetnek nem igazán hithű alakok az amúgy bilincsre zárt sorok közé, következésképp az óvatosság nem árt, sőt, alaposan indokolt. Most éppen a trafikos nyaloncok vannak soron.
Két méter feletti, már majdnem tizennyolc éves álvásárlókat küldenek rájuk lebuktatni őket, meglehetősen gyakori sikerrel. Ez a fokozott trafikúti ellenőrzés váltotta ki az első bekezdésben idézett kétségbeesett kérést a mutyisokból, akik mostanra beláthathatják: bár benne vannak a brancsban, de annak azért nem kerültek a legbelső köreibe, éppen ezért (vagy épp emiatt) a hatalom karja hozzájuk is eljuthat. Emiatt fordulnak ilyen késégbeesett – és valljuk be – eléggé röhejes kérésekkel azokhoz a (vélt) sorstársaikhoz, akiket a fenyegetés közepette egynek éreznek magukkal, pedig nagyon nem azok.
Sajnálja őket a fene.
Mindez annak ragyogó bizonyítéka, hogy ‘ezek már a saját soraik közt is ellenséget szimatolnak. (Lásd néhány választókerület-vezető fideszes farba rúgása, mint viruló példa.)
De mégis csak magunkat sajnálom, a velem együtt élő pusztai embereket, mert a folyamatokból jól kivehető, mi várhat azokra, akik a tabakosokkal ellentétben még csak nem is a NER barátai. Ezt egyelőre még nehéz teljes valóságában elképzelni, igaz, némely iskolaigazgatók és más hasonló ellenségek már tudnának mesélni a közszférából.
Ám mindez csak a kezdet, ebben megnyugodhatunk. Debár: ha ez az ámokfutás eléri a maga által megálmodott végső állapotát, akkor biztosak lehetünk, hogy jön még ilyen utcán minden indok nélkül megállító közállapot, mint ahogyan arra Budapesten volt is már példa, ami csak a kezdet. Most pedig kimegyek az utcára, és várom a TEK-et.
Folyt. köv. – ez kurvaélet.
Vélemény, hozzászólás?