Unom

„Unom én ezt az egészet. Unlak én benneteket, de nagyon. Mondta. És csendesen elhunyt.” Mindezeket a tételeket Füst Milán mondja nékünk, amikor Störr kaptány feleségéről mesél elemi erővel, viszont az asszonkáról végül soha nem derül ki, hogy cemende volt-é, avagy nem, és persze hála Istennek. Nem jó megtudni a visszavonhatatlan igazságot, mert mire menne vele az ember, ha már előre elrendeltetetten nyomorú egy féreg, akárha Gregor Samsa.

Störr kapitány egyébiránt általam bizonyíthatóan tisztára egy Kierkegaard volt, rejtőzködött, csábított, vagy-vagy ugye, de én ezeket most nem azért sorolom, hogy levizsgázzak a tanár úrnál, mert túl vagyunk már rég rajta, meg a tanár úr is halott, kinek vizsgáznék én? Örök időkre adósa vagyok, hogy már nagybetegként nem csináltam meg vele az interjút, amit pedig mennyire ígértem. Mindegy már, illetve a lófaszt.

Hanem mert így van ez. Ez az unás azért bukott föl az árból, mert mennyire igaz. Számos dolgok támasztják alá már irodalmi stúdiumaim óta is. Kiss Tibi például azóta. „Unom a gyógyszert, unom a szexet és unom az óvszert, unom a dealert, unom a pápát, a szentelt vizet és a marihuánát, unom a pincért a sarki bárban, unom a tévét a hálószobában, unom a gitárt, mer’ annyira hamis, unom e dalt s benne magamat is.”

kuka1Mindezzel én bizonyítani semmit sem óhajtottam, csupáncsak egy leledzést lefösteni. Nem vagyok egy harisnya semmilyen színben, és télleg kérges már teljesen a belső berendezésem nekem, így alakította a zivatar. Meglehetős kevés dolgokon ámulkozom el, de olykor és alkalom adtán történik, hogy nem tudok ellenállani, hogy valami emberforma érzések ne mutatkozzanak valahogy, mint máma reggel is épp.

Ez olyan, hogy valami fuldokló tolulás gubódzik föl az ember torkában, amely aztán az orrban kulminálódik egynéhány takonycsepp formájában, hogy végső kiteljesedésük könny alakját öltse oly módon, hogy a félszáz éves ember bőg. Ahogyan ma is, be köll vallani. Mit tehetek én róla? A hajnali félhomályban a kukában matatott egy ember. Kiléptem én az ajtón, mert indulósba voltam. Ő, a szerencsétlen, amint meglátott, mint az iramodós nyúl iszkolt. Messzire, holott. Lestem ott. Tolult a gubódzás a torkomban, és rájöttem, hogy unom én ezt az egészet. Unom én ezt az egészet, de nagyon.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum