„Unom én ezt az egészet. Unlak én benneteket, de nagyon. Mondta. És csendesen elhunyt.” Mindezeket a tételeket Füst Milán mondja nékünk, amikor Störr kaptány feleségéről mesél elemi erővel, viszont az asszonkáról végül soha nem derül ki, hogy cemende volt-é, avagy nem, és persze hála Istennek. Nem jó megtudni a visszavonhatatlan igazságot, mert mire menne vele az ember, ha már előre elrendeltetetten nyomorú egy féreg, akárha Gregor Samsa.
Störr kapitány egyébiránt általam bizonyíthatóan tisztára egy Kierkegaard volt, rejtőzködött, csábított, vagy-vagy ugye, de én ezeket most nem azért sorolom, hogy levizsgázzak a tanár úrnál, mert túl vagyunk már rég rajta, meg a tanár úr is halott, kinek vizsgáznék én? Örök időkre adósa vagyok, hogy már nagybetegként nem csináltam meg vele az interjút, amit pedig mennyire ígértem. Mindegy már, illetve a lófaszt.
Hanem mert így van ez. Ez az unás azért bukott föl az árból, mert mennyire igaz. Számos dolgok támasztják alá már irodalmi stúdiumaim óta is. Kiss Tibi például azóta. „Unom a gyógyszert, unom a szexet és unom az óvszert, unom a dealert, unom a pápát, a szentelt vizet és a marihuánát, unom a pincért a sarki bárban, unom a tévét a hálószobában, unom a gitárt, mer’ annyira hamis, unom e dalt s benne magamat is.”
Mindezzel én bizonyítani semmit sem óhajtottam, csupáncsak egy leledzést lefösteni. Nem vagyok egy harisnya semmilyen színben, és télleg kérges már teljesen a belső berendezésem nekem, így alakította a zivatar. Meglehetős kevés dolgokon ámulkozom el, de olykor és alkalom adtán történik, hogy nem tudok ellenállani, hogy valami emberforma érzések ne mutatkozzanak valahogy, mint máma reggel is épp.
Ez olyan, hogy valami fuldokló tolulás gubódzik föl az ember torkában, amely aztán az orrban kulminálódik egynéhány takonycsepp formájában, hogy végső kiteljesedésük könny alakját öltse oly módon, hogy a félszáz éves ember bőg. Ahogyan ma is, be köll vallani. Mit tehetek én róla? A hajnali félhomályban a kukában matatott egy ember. Kiléptem én az ajtón, mert indulósba voltam. Ő, a szerencsétlen, amint meglátott, mint az iramodós nyúl iszkolt. Messzire, holott. Lestem ott. Tolult a gubódzás a torkomban, és rájöttem, hogy unom én ezt az egészet. Unom én ezt az egészet, de nagyon.
Vélemény, hozzászólás?