A kör közepén állnak

A kiskőrösi tanyavilág egyik lakója tegnap a biciklijével igyekezett haza, ámde megállították őt szigorú fogdmegek egy vasúti átjárónál. Tíz kilométert kellett volna kerülnie, hogy elérje a célját, ezt nem tette meg, inkább legyintett és visszafordult. Rohadt nagy az az Alföld, így a tanyalakó eddigi élete során biztosan nem tapasztalt még olyat, hogy annak egyik pontja tiltott terület lett volna a számára a széles rónaságon. Most azonban igen.

Ráadásul, mintegy hab a tortán, a TEK tette mindezt, aki nemcsak a tanyalakókat, hanem a NER-en kívüli világ minden élőlényét (lásd ellenzéki újságok firkászai, meg aki még arra tévedt, kígyók, békák és bamba madarak) hermetikusan elzárt a nagy eseménytől, ami az utolsó sínszál lerakása volt a Budapest-Belgrád vasútvonal adott szakaszán. És nem más tekintette meg élőben, mint maga Szijjártó miniszter meg Mészáros oligarcha.

Azt nem tudni, hogy helikopterrel vagy szirénázó autókonvojjal (ahogyan közlekednek ezek a világban) érkeztek meg a pusztaság közepébe, de útjuk során is minden bizonnyal eltakarították a közelükből a porbafingó egyedeket, mint amilyenek magunk is volnánk. Föltennék a kérdést, hogy mitől félnek ezek, a dolog azonban nem ilyen egyszerű, mert nagy valószínűséggel nem a biciklis embertől, aki alkalmasint meg is tapsolta volna őket.

De még erre sem nyílt módja, helyette – amikor majd hazaér a nagy kaland után – a Kossuthon hallgathatja az örömhírt, mi történt a tanyája tövében, ahová nem mehetett oda, mert a nagy emberek aurája csorbát szenvedett volna. Egy hatalom jellegét nagyon jól mutatja, mennyire különül el a néptől, akinek a nevében teszi a dolgait, s ilyenkor szokott a Facebookon megjelenni a boltban sorban álló svéd király története. De ez nem Svédország.

Tágabb kontextusba helyezve a dolgot, és szokás szerint az irodalomhoz fordulva segítségért hozom elő megint Aureliano Buendia ezredes (Marquez: Száz év magány) történetét, aki hatalma ormain húzott maga köré egy képzeletbeli három méter sugarú kört, ahová senki emberfia be nem léphetett, még Ursula, a kedves mamája sem. Az irodalom olykor szimbólumokkal dolgozik, a valóság nem, és lám itt áll előttünk Mészáros oligarcha maga.

Mint aki köré a NER húzgálja a hermetikusan lezárt köröket, ahová ezek szerint Szijjártó, Várkonyi nej és mondjuk egy futballmeccs kapcsán Orbán Viktor bejuthat, de ezek szerint most már ennek a körnek a közepéből kiabálja ki a gázszerelő, hogy legyetek bátorak. Ezúttal csak kicsit voltunk gonoszak, pedig nagyon kellene, ám nem megyünk el ebbe az irányba, hiszen mélázásunk célja a hatalom jellegének vizsgálata, amit ezek után nem kell részletezni.

Amúgy ennek az elkülönülésnek a legnagyobb játékosa éppen Orbán Viktor maga, aki már több mint egy évtizede szóba nem áll senkivel önmagán kívül, s nála ez okozza azt, hogy a saját kis koszlott burkából nézve a világot abból jószerivel semmit nem lát, csak azt, ami olykor átszüremlik, de még azt is hamisan. Ha nem lennének aljas szándékai – pedig vannak -, ilyen körülmények között még akkor sem tudna normális lenni, ha nagyon akarna.

Ilyen törekvései azonban neki nincsenek, de ma nem is ő az érdekes igazán. Pedig a héten megtapasztalhattuk az Európai Parlamentben, mivel jár, ha ez a burok beszakad, az álomvilág eltűnik, és az ember a képébe kaphatja, milyen szaralaknak is tartják. Voltaképp a távolságtartás ilyképp hamis önvédelem is, mégis az a delikát nekünk igazán, hogy a NER tizenötödik évében ki mindenki fideszista él ezzel, s mint kitetszik, az összes.

Képviselők, pártmuftik, miniszterek, államtitkárok és a legutolsó, szervilis vécésnéni is, az egész Fidesz (és csatolmányai) ilyen elképzelt burokban élnek, így egyáltalán nem véletlen, hogy annyi hülyeséget delirálnak össze. Ugyanakkor fennáll annak a gyanúja is, hogy nagyon tisztán látják, mivé lett az ország áldatlan tevékenységük eredményeképp, ekkor pedig a TEK (rendőrség és mindenféle biztonságiak) mögé bújás valami egészen más.

Mondjuk, a nyomorult élet féltése. Csak azt nem tudjuk, hogy társadalmunk szellemi és haragvási állapota indokolja-e a rettegést, amiről egyáltalán nem vagyunk meggyőződve. Az majd a diktatúra fejlődésének egy későbbi szakasza lesz, addig is azonban mindannyian ilyen biciklis emberek vagyunk, akiket nem engednek hazamenni, mi pedig legyintünk és visszafordulunk a kocsmába vagy a bokor alján heverészni, míg ezek el nem takarodnak.

Ez veszélyes. Mert megint csak az irodalommal példálózva, amikor Kafka A per című regényének főhősét, Josef K-t végül kivégzik, és nem tudja miért, akkor azt a választ kapja: mert nem kérdezett. Ilyen biciklis tempóval mi sem, és végig menve ezen a mezsgyén még az is lehet, az lesz a sorsunk, mint Kafka hősének, de hangsúlyozzuk, ez csak feltételezés és intés, mert az, hogy én itt irkálok napra-nap, másra nem alkalmas. Rajtad a sor.