Cicaharc

Ami történt tegnap az Európai Parlamentben, az voltaképp várható volt, így nagy meglepetést nem hozott. Mindösszesen újólag, és koncentráltan láttuk meg Orbán jellemét, ami fölbugyogott belőle akkor, amikor kénytelen volt végighallgatni, mit gondolnak róla Európában, mire tartják, s mit tennének vele szívesen. Egy bizonyos Terry Reintke képviselő egyenesen úgy fogalmazott, nem látják őt szívesen a falak között.

Akadtak zaftosabb hozzászólások is, de fölösleges megidézni mindahányat. Orbán pedig hozta a formáját, s a magunk részéről kerülve a píszí nyűgeit, csak annyit állapítunk meg, olyan bunkó volt, amennyire csak lehet, s amit meg is szoktunk tőle a hazai parlamentben, de most az egész világ tapasztalhatta. Nincs itt semmi látnivaló, tessenek oszolni, főleg azok után, hogy a mimagyarok miniszterelnöke így összegezte a szégyent: „Jó mulatság, férfimunka volt”.

Lelke rajta. De olyanja nincsen, így hát ezzel nem is törődnénk ma már többet, mert ezt a magyar családok nem tudják megenni. Hátrébb megyünk hát az időben egészen tavaszig, ott is egy kormányülésig, amely történései most kerültek napvilágra, ami isteni szerencse, mert, mint tudjuk, ott jegyzőkönyvek nem készülnek, azaz, feltehető, hogy valaki a „nagyok” közül szivárogtatott. Hogy milyen szándékkal, az majd később derül ki.

Ahogy megtudtuk, ezen a kormányülésen a hazai akkumulátorgyártás két eddigi élharcosa, úgymint Nagy Márton miniszter, és Szijjártó Péter, szintén miniszter beosztású organizmus ment egymásnak. A cicaharc azon folyt (vagy dúlt), ki cseszte el és mennyire (nagyon), hogy Magyarország gazdaságának jövőjét szinte egy lapra föltéve ebben és ettől képzelte el, mint ahogyan annak idején Rákosi pajtás a vastól és acéltól remélte a megváltást.

Még egyszer mondjuk, hogy ez a tavaszon történt, amikor kezdtek mutatkozni az első jelek, a világban az elektromos autók piaca, így vele együtt az aksigyártás is megrogyott. Mi pedig itt állunk szügyig ilyen gyárakkal, a környezetszennyezéssel meg a vendégmunkásokkal, azaz, bekövetkezett az, amire amúgy minden józanabbul gondolkozó ember számított, hogy az akkumulátorgyártás primátusára alapozni nem egyéb, mint méretes zsákutca.

Csak fölidézzük a tiltakozásokat, az előrelátó észérveket, amelyeket a rezsim úgy söpört félre, mint valami szikkadt és megpöndörödött falevelet. Sőt, az „akkor meghosszabbítjuk Bicskéig” metódusra Szijjártó szinte naponta jelentett be egy új aksigyárat diadalnak képzelve a röpködéseit, de mit is várhattunk volna egy olyan alaktól, aki tizenötezer horkolásgátlót hozatott az országba még a járvány közepén is teljesen szükségtelenül.

A külügyes külkereskedői és külgazdasági képességei sokadszor mondtak csődöt, zárójelben, a külügyminiszteriről nem is beszélve. Ezúttal azonban a támadás belülről jött Nagy Márton képében és formájában, aki nem átallotta a képbe mázolni, hogy a külügy rosszul mérte fel a helyzetet, és az akkumulátorgyártással „nem jó lóra” tett. Azóta a helyzet tovább romlott, hogy momentán ez ügyben mi folyik a falak mögött, arról tudomásunk nincsen.

Lehet, hogy tovább falatozgatják egymást az urak. Jobb híján, ezt tegyük hozzá, mert ami ezen a téren nagyon elcsesződött, azt már nem igazán lehet helyrehozni, mint ahogyan az ország gazdaságának számai is mutatják. Nyakig ülünk a fekáliában, amin egyáltalán nem segít, ha ez a kettő anyázza egymást Orbán óvó tekintete mellett. Amúgy a főkolompos ő, de mint a szivárogtatásból kiderült, a szóváltást csak bávatagon figyelte, mert mit is szólhatott volna.

Ugyanis éppen ez az a terület, ami miatt másra mutogatni egyáltalán nem lehet. Ezt képtelenség volna az EU vagy Gyurcsány nyakába varrni, mint ami egyik nem ad pénzt, a másik meg az elmúlt nyolc évben elcseszte. Ez a totális kudarc tokkal-vonóval az övék, nem véletlen, hogy csak a színfalak mögött folyik az anyázás, míg a külvilágnak most is ömlik a sikerpropaganda, ami azonban a nagy többség számára már egyre kevésbé, hihető.

Mert visszautalva arra, hogy merészen azt mondtuk, Orbán EU-s anyjába küldését a magyar családok nem tudják megenni, ezt azonban igen. Illetve pontosabban az ilyen gazdaságirányítás miatt csőd felé haladó ország lehangoló állapota hozza azt a helyzetet, amit amúgy ismerünk, hogy Európa alfelébe kerültünk, miközben a románok, bulgárok elszáguldottak mellettünk, hogy csak nézzük a csíkokat húzó seggüket.

Megengedően és nagy jóindulattal nem ejtenénk szót ezúttal Orbán kormányának többi tagjáról, akik azonban mind arról híresek, hogy az általuk irányított terület pont olyan állapotban van, mint amiről ez a kettő vitatkozik. Így hát nem először, és vélhetően nem is utoljára csodálkozunk azon, hogy az ország egyáltalán működik. Nem a Fidesz irányításától, hanem éppen annak ellenére, mert vannak a gazdaságban tehetetlenségi nyomatékok.

Ezek lendülete még tart egy darabig, viszont a pénz fogy, most már mindent és mindenkit lerabolnak. Eddig a multikat, mint tegnap megmutattuk, ezután az önkormányzatokat, s immár pedzegetődik a lakossági megtakarítások lenyúlása is, amit annyira tagadnak, hogy mindenképpen igaznak kell lennie. Mondhatnánk, hogy akkor az Isten irgalmazzon nekik, de a nyugdíjpénztárak ellopása, s ennek elfogadása után ilyet már gondolni sem merünk.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
1 hozzászólás “Cicaharc
  1. Tom Sawyer szerint:

    Kedves Rezeda !

    Egy normális orszagban azt gondolná az ember, hogy a külügy feladata a külüggyel foglalkozni …
    Mondom, egy normális országban.. 🙃

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum