A pufajkás európai

Tüntetést – fáklyás felvonulást – tartott tegnap este a DK, mert a fideszes kormányhivatal – és most már a Fővárosi Törvényszék – szerint is nem lehet elnevezni egy nyomorult sétányt Horn Gyuláról. Az indoklás szerint „közterület, illetve közintézmény nem viselheti olyan személy nevét, aki a XX. századi önkényuralmi politikai rendszerek megalapozásában, kiépítésében vagy fenntartásában részt vett”. 

A DK szerint el akarják törölni még Horn Gyula emlékét is, ez ellen egy fáklyás felvonulás viszont vajmi kevés, mert a törvény szövege csak a takaró, amire lehet mutogatni, ugyanakkor a sétány neve voltaképp másodlagos, itt fogcsikorgató gyűlöletről van szó. Egyébiránt nem véletlen, hogy az a Sára Botond indította el a névfosztó cirkuszt, aki most a Madách gimnázium igazgatóját kirúgta, ami mellékszálnak tűnik, de nem az.

Látjuk, hogy itt egy gauleiter tevékenykedik a Fidesz iránti vak engedelmességgel, mérlegelésnek, gondolkodásnak helye nincs, eszme van. Eszerint pedig Horn pufajkás volt, és tényleg úgy kell lennie, mint amit a DK tételez, hogy az emléke is fáj. Amúgy a nyilvánvaló értelmetlen fáklyás felvonulás – mint olyan, aminek biztosan semmi eredménye nem lesz – ellenére a DK buzgalma figyelemre méltó.

Mert legalább megpróbálták. Amúgy Horn Gyula lelkét Anubisz már bevezette az ítélet csarnokába, s hogy ott a szíve nehezebb volt-e a bűnöktől, mint a Maatot szimbolizáló madártoll, azt nem tudjuk. De előtte volt egy életútja, ami a végén tiszteletet parancsol, a végelszámoláskor az, amit adott az országnak, sokkal több, mint amit elvett tőle, ha egyáltalán. Hasonlítás következik, és nem érdekel a történészek nyomora.

Sem a Fideszé, aki most Sára Botond képében veri a tamtamot, pedig leginkább önmagára kellene mutogatnia azon egyszerű oknál fogva, hogy ez a galeri pedig – élén a vezérrel – a XXI. században vesz részt „önkényuralmi politikai rendszer megalapozásában, kiépítésében vagy fenntartásában”. Ezt nevezik NER-nek, aminek most a nemlétező erkölcsi magaslatairól osztják az észt, és ítélkeznek élőkön és holtakon.

Hogy Horn Gyula a pufajkájában mit tett vagy nem tett, az egyébiránt máig sem teljesen ismeretes, de vér biztosan nem tapad a kezéhez. Ilyképp az akkori önkényuralmat nem szolgálta jobban, mint kicsit később Kövér László az MSZMP KB alkalmazásában. Illetve tovább menve, mint számos (számtalan) más fideszista, akik a „rendszerváltáskor” az MSZMP-ből nem az MSZP-be, hanem a Fideszbe konvertálták magukat.

Nincsenek patyolat életutak, és van, amelyik még mindig tart valamilyen irányba. Horné is másfelé kanyarodott a pufajkájából, neki annak idején igazi kétharmada volt, amivel egyáltalán nem élt vissza, s akkor világlott ki, hogy ez az alak igazi szociáldemokrata annak minden hátrányával de sokkal több előnyével. És ezt a világlátást vagy meggyőződést leginkább az ország érdekében akarta használni. Hogy eredményesen-e, az nem biztos.

De nem is ez az érdekes igazán, hanem még előbb, amikor külügyminiszterként Magyarországot föltette Európa térképére, míg most azok, akik pufajkásozzák őt, és még egy nyomorult fasort is sajnálnak tőle, nos, a Fidesz pedig éppen azon van, hogy hazánkat lecibálja arról a nyomorult európai térképről, és valahová egészen máshová helyezze. Megkérdezhetnénk, ki a nagyobb bűnös, de ez a kérdés ebben a formában föl nem tehető.

Nem egyszeri aktusokról van szó ugyanis, hanem folyamatokról, amelyek valahová vezetnek. Horn esetében a diktatúrától a demokráciáig, Orbán – mint aki a NER megtestesítője – életútjában pedig éppen fordítva, aki minden ilyesmit lerombol. Itt el lehetne kezdeni egy történetet vagy dilemmát arról is, hogy a XX. században kies hazánkban nem csak pufajkás önkényuralom volt, ez azonban a fideszistákat egyáltalán nem zavarja.

Sőt, mint tapasztalhatjuk, a feudálfasiszta eszmék és azok képviselői nekik épp megfelelnek, arra az időre, amit Horthyval lehet fémjelezni, mély melankóliával emlékeznek, s azokról az alakokról nem restek utcákat és tereket elnevezni. Sőt, a vármegyékkel, ispánokkal és egyéb nyalánkságokkal vissza is vezetik az országot abba az időbe, amikor aztán Európa szégyenévé vált, a legpocsékabb nemzetté, ahogyan Teleki fogalmazott.

Innen nézve Horn a pufajkájában fehérek közt egy európai, hogy J. A. polgártárs meghatározásával éljünk, és ez meghatározza azt is, mifélék azok, akik most teli pofával elítélik őt. Voltaképp ennyi a történet és nem több, de ez is épp elég a NER egy újabb sötét fejezetének megmutatásához, hogy egy embert, aki életében és már halála után is Európa megbecsült politikai alakja, de itthon fogcsikorgatva szidják. Minimum méltatlan.

Maximum valami egészen más. Ugyanakkor és végezetül Horn Gyulát és Orbánt is személyesen ismerem, illetve előbbi esetében csak ismertem. Ezért annyi szubjektum engedtessék meg, hogy elmeséljem, a két alakot még csak egy lapon sem lehet említeni, az egyik az őszinte nyitottság, a másik pedig a saját hatalmába beleájult organizmus, aki majd a halála után a saját törvénye szerint sem lesz jogosult arra, hogy közteret nevezzenek el róla.