Fejben kötélmászás

Ha önnek rémálmai voltak annak idején a testnevelés óra miatt, mert verejtékben fürödve a kötélmászás, szekrényugrás és más efféle cuki kurvaságok, mint teljesíthetetlen kihívások tették tönkre zsenge gyermeki életét (vö.: közjószág), most megnyugodhat. A kisonokának mostantól fogva ilyen gondja egyáltalán nem lesz. Ugyanis mind az összes efféle kínokat fejben lejátszhatja, az ügyesebbek képletekkel magyarázhatják el a testnevelési tanerőnek (lásd: mondjuk katonatiszt), milyen erők hatnak és dolgoznak a mutatványok közben.

Fölrémlik előttünk a Lógok a szeren (Karinthy) főhőse: „Azt, hogy az izmaim még fejletlenek s mellem is szűkecske, azt én nagyon jól tudom. De nem tudhatjátok, hogy mi lakik bennem”. Ezzel a gesztussal, ahogyan az említett műben is, képzeletben minden elintézhető, lehet fejben kötelet mászni, ugrani és futni, de a Karinthy óta eltelt száz esztendő azzal toldja meg a fantáziát, hogy ez itt már a szingularitás, a tiszta tudat, amely gépekbe költöztethető, következésképp a romlandó testre alig is van szükség. Ez a mi fényes jövőnk.

Viszont nem kell ennyire előre szaladnunk, mert itt van nekünk máris a jelen, mint a scifi eleje Pintér Sándorban megtestesülve. Az ő zsenije megállíthatatlan. Nem véletlenül irányítja a rendőröket, az orvosokat és a tanárokat is, nagy valószínűséggel akkor dőlt el, hogy az ország minden területét ő rakja rendbe, amikor a nagy havazáskor elküldte a híres sms-t mind az összes magyaroknak, hogy üljenek át másik autóba. Ebből következik az a kreativitás is, amit a testnevelés órákkal tett miniszter urunk, amire csak annyit mondhatunk, delikát.

Illetve önök másképp is fogalmazhatnak gusztus és habitus szerint. Az azonban bizonyos, tátva marad a szájuk, ha még nem hallottak róla, hogy a BM tervei szerint iskoláinkban a megfelelő feltételek hiányában (vö.: tornaterem) ezen túl a testnevelés órákat elméletben is meg lehet tartani. Innen fakadt az indításkor fölvázolt látomásunk a kötélmászás képleteiről, jutott eszünkbe Karinthy, mint aki humoreszket írt abból a képtelenségből, amely ím, valósággá vált, mutatva, hogy a NER már nem abszurd, hanem szürreális.

Sok évvel ezelőtt kezdődött minden, mint emlékezhetünk, amikor megszületett a heti öt – azaz mindennapos – testnevelés ötlete, mint amit az iskoláinkban teljesíteni kell annak ellenére, hogy nincsen hol (lásd: tornaterem). Ezt az ellentmondást aztán mindenféle trükkökkel oldották fel az érintettek: gimnasztika a tanteremben, a folyosón vagy az utcákon futkorászva, aminek az lett a vége, hogy a közjószágoknak (és a szüleiknek) annyira tele lett a micsodája az egésszel, nekiláttak felmentéseket irkálni, a tanerők pedig bölcsen ezeket elfogadták.

Kormányunk azonban látta, hogy a sok felmentés miatt spártai nevelési elvei sérülnek, bekeményített, hogy minden gyerek, akinek két lába van, testnevel, minden áldott nap, mindegy, hogyan. Tornatermek azonban ma sem állnak rendelkezésre megfelelő mennyiségben, mert elvitte a pénzt a propaganda meg az oligarchák, így következett, jött el mintegy Pintér zsenijének ideje, aki a kettős szorítást az ismertetett módon oldotta föl. Engedélyezte a testnevelés órák elméletben való megtartását.  

A kör bezárult, a kecske is jóllakva és eltelten heverészik, meg a káposzta is ott virít. Viszont a józan ész az elveszett valahol a Thermopülai-szorosnál, mert minden célok ellenére ezek szerint vánnyadtak lesznek a közjószágok. Az a legszebb, hogy amikor a mindennapos testnevelés miatt az óraszám emelkedésére hivatkozva morogtak a delikvensek, hogy sok lesz ez már a gyerekeknek, akkor az volt a válasz, ez csak mozgás, ami után édes lesz a tanulás. Mint kitetszik, ez szép idea, viszont most már nem is igaz.

A hülyeséghez azonban görcsösen ragaszkodik a Fidesz, amelyről (és tagjairól) már régóta tudjuk, hogy fingjuk sincs a valóságról, ami most ím, ezen a téren is fényesen bebizonyosodott. Az is, hogy képtelenek hibázni, ha viszont elcseszik, azt sem vallják be, hanem vagy másra mutogatnak, vagy, mint most is, egy még nagyobb baromsággal igyekeznek elleplezni. Még egyszer delikát, és még egyszer ó, én édes istenem. Mert mondható volna, hogy ez ennyi szót nem is ér, pedig dehogynem, mert mindenütt ugyanez van. Ez a mi szürreális életünk.