A gomolygó felhők megtekintése

Végül megtudtuk, hogy Hszi Csin-ping elvtárs és Orbán Viktor elvtárs, miután végeztek a gyarmatosítási tárgyalásokkal, „a búcsúebéd során a két vezető az ablak mellett ült, és együtt figyelték a gomolygó felhőket.” Ezt a Hszinhua, a kínai hírügynökség tálalta így a hazai közönségének, amiből is kitetszik, az MTI-nek még rengeteg tanulnivalója van keleti mesterétől, mert hazudni ugyan már profi módon tud, de romantikus képeket fösteni a mi kedves vezetőnkről még nem. Több Szabad Népet kellene olvasni gyakorlásképpen.

Amúgy szintén a kínai híriroda szerint a két vezető és házastársaik együtt tekintették meg Budapestet, és gyönyörködtek a Duna mindkét oldalát felölelő panorámában. Ez az idill, és a bűnös város állapota nagyon messze van attól a képtől, amit Szentkirályi elvtársnő mutat be a kampányában az ő gombáinak és moszatainak zebrák után sóhajtozva (és egyebek), de a hadügyminiszterné annyira nem játszik, hogy fölösleges is vele foglalkozni. Orbánnal is csak azért, mert az orrunk előtt adja el az országot szerelmetes révedezés közben.

Az ünnepi – az adásvételt megpecsételő – ebéden kívül interjút is adott ez a mi egyetlenünk a kínai állami tévének, és végignézve az ott elhangzottakat azt kell meg megállapítanunk, hogy a Kossuth rádió az kutyatöke ahhoz képest, amit itt még ellenőrizetlenebbül összedelirált a mi elvetélt futballistánk. Mert kezdjük akkor ezzel. Azt mondta a kínai kérdezőnek, hogy „a fociban, akárcsak a politikában nem az a kérdés, hol van most a labda, azt mindenki láthatja. A kérdés az, hol lesz a labda”. Igaz. Most épp Hszi Csin-ping elvtársnál.

Az ő hóna alatt pihen a bőr, mert az övé, és a grundon mindig a labdatulajdonos diktál. Egyébiránt, amikor Erdogan itt volt, akkor a mimagyarok velük voltak rokon nép, most a vendégnek megfelelően a kínaiakkal Orbán szerint, amiből kitetszik, a mi kedves vezetőnk olyan, mint egy rossz prímás, mindig annak a nótáját húzza, aki épp fizet. Viszont éppen ezért volt meglepő a közös néplélek efféle leföstése tőle: „a közös bennünk az is, hogy mi nem akarjuk megmondani másoknak, hogyan éljék az életüket”.

Sőt, de ezt csak én teszem hozzá, „mi soha nem vetemednénk arra, hogy elhallgattassuk azokat, akik nem értenek egyet velünk”. Erre a legszebb, legfrissebb példa, hogy épp akkor, amikor a két kedves vezető – és b. nejeik – szerelmetesen ebédelgettek, a magyar bíróság ítéletet hozott. E szerint a „gyülekezési törvénnyel való visszaélés” miatt Mészáros Dávid, a DK politikusa a kegyelmi botrány kirobbanása után, a kormányülés soproni helyszínének közelében kérdéseket próbált feltenni az Orbán-kormány tagjainak, s ezért közmunkát kapott.

Ez nagyon idekívánkozott Orbán trillái után, mert például tankkal is el lehetett volna tiporni őt kínai módra, vö.: Tienanmen tér, azaz, a mennyei béke tere, ami hangulatában majdnem az, mint a gomolyfelhők kéz a kézben való csodálata. Amúgy ebben a kínai állami tévének adott interjúban az is elhangzott, hogy a mi vezérünk „speciális laboratóriumként” tekint az országára, amelyben a kínaiakkal való együtt dolgozást kísérletezi ki. Önök pedig, mint valami fehér egerek, szagolhatják az akkumulátorgyárakat, és ihatják annak vizeit.

Visszatérve azonban még a felhőnéző ünnepi ebédre, a kínai kommunista azt mondta a magyar fasisztának a tudósítás szerint, hogy „nemcsak átérezte Budapest történelmi hagyományait, hanem látta itt azt a friss életerőt is, amely segített neki jobban megérteni Magyarországot”. Mindez csak azért érdekes, mert azt pedig mi tudjuk, hogy amerre járt és kelt Hszi elvtárs, arra mást nem láthatott, mint a saját honfitársait egyenpirosban kínai zászlót lengetve, s ha ez a friss magyar életerő, akkor nekünk már régen rossz. De ezt érezzük amúgy.

Azért is, mert az ebéd – és romantikus felhőnézés közben – a vendég mesélt Orbánnak a Kínai Kommunista Párt évszázados történetéről, valamint a pártvezetés és az államirányítás fontos filozófiáiról, azt viszont nem tudjuk, a mi főnökünk eközben jegyzetelt, vagy ez fölösleges, mert neki is a kisujjában van a diktatúra üzemeltetése. Ami viszont még hiányzott a tökéletes idillhez, hogy Orbán azért érti Kínát, és az is közelebb hozza őket egymáshoz Hszivel, hogy mindketten faluról származnak. Mondjuk ezt nem kellett volna, igaz az egészet sem.

Nem történt egyéb amúgy, mint a gombáknak (vö.: alavju népség) való rózsaszín lufi fújdogálása. S ha ez a múlt század ötvenes éveinek stílusában sikerült, hát mit lehessen tenni, ha egyszer annyira közel áll az a módi mindkét kedves vezető habitusához. Ám, és ezt el ne feledjük, ez csak a nagy közös ünnep, ezután következnek a szürke, dolgos hétköznapok, amelyek során Kína kolonizálja hazánkat, s mint kitetszik, trombitaszóra és ütemes taps közepette. Mondjunk hazaárulást? Az is fölösleges.