Huszonhat meg egy

Ha azt hinnénk, hogy fölösleges olyan interjúkat tanulmányozni, amelyeket OV kedves vezető külföldi lapoknak ad, akkor tévednénk. Mert míg idehaza e műfajban (ha a kétszemélyes monológokat egyáltalán interjúnak lehet nevezni) semmi gátja nincs annak, hogy kerek egészként folyjon ki Orbán fejéből az az álomvilág, amiben él, másutt azért kérdésre hasonlító vagy emlékeztető dolgok is elhangzanak, így egy kicsit árnyaltabb az összkép a delíriumról. Tán jobban megismerjük azt is, miben hisznek a szekta tagjai.

S bár arra vonatkozó reményeink nincsenek, hogy valami érdemben változzék, mégis jobb dolog alaposan látni azt, mivel állunk szemben, mi teszi tönkre az életünket, hogyan néz ránk a tágas külvilág. Aztán mindezek után röhögni vagy zokogni gusztus szerint. Mindebből kitetszik, hogy az ember úgy igazából semmit nem remél, mert tudja, hogy Orbán hatalma a kerítésen belül időtlen és megdönthetetlen, egyedül arra nézvést adnak az ilyesmik útmutatást, hol és miért pukkadhat ki az a lufi, amit vezérünk több mint egy évtizede fúj.

Vannak bíztató jelek. Ilyen a most épp a francia Le Pointban megjelent beszélgetés, amelyben sok minden elhangzott, legfőbb összegzése és tanulsága azonban az, amit amúgy is tudunk és tudtunk, de most a kedves vezető enszájából hangzott el, hogy egyedül van Európában. Bár ő rossz szokásához híven többes szám harmadikban, mintegy királyi többesben adta elő, de azt magam tanúsíthatom, hogy ismét hazudik vagy megengedően téved. Hiszen én itt a barlangom mélyin sokkal több társsal rendelkezem fenséges magányomban, mint ezek szerint ő.

Ez róla és rólam is sok mindent elmond, csak az a baj, hogy én az országnak csupán a krónikása és nem teljhatalmú ura vagyok. Lehet, hogy mindenki jobban járna, ha ez épp fordítva lenne, de az álmodozás Orbán privilégiuma, s nem az enyém. Mert voltaképp a francia lapban megjelent szövegből az sejlik ki és elő, hogy a magyar nép (nemzet) önhatalmúlag felkent vezetője saját maga (illetve Putyiné) foglya, és ebből a ketrecből képtelen kitörni. Jobb volna tehát mindenkinek, ha eltakarodna, de mondom, mi nem álmodozunk.

Hol élünk tehát, mi az az orbáni mesevilág, ami elássa a trágyadomb aljára sokat – mostanában pedig még többet – szenvedett kies hazánkat, ez bukik föl az árból a Le Point lapjaiból. Itt megtörténik az, ami Magyarországon amúgy lehetetlen volna, hogy rákérdeznek a kedves vezető beteges ideájára, miért van az, hogy, ha nem is szemberobog az autópályán – amelyen huszonhat ország közlekedik szabályszerűen -, de legalábbis konokul áll, mint valami csökönyös szamár, ha ezzel meg nem sértjük a jóravaló patásokat, szegényeket.

Ez elvi kérdés. Mondja első Viktorunk a franciáknak, sőt, meg is jegyzi szó szerint ekképp: „Egyedül vagyunk. Számunkra ez elvi kérdés, de a többi huszonhat ország hatalmi kérdést csinál belőle. Sajnos ez egy nehéz helyzet”. – Hát az. Viszont nem tudom, megfigyeljük-e, hogy az egyedüllét elvi síkra terelése, a magyar, pokolra vezető út szublimálása önmagáért való mámor, aminek a magyarázata – mint a huszonhatok hatalmi megmutatkozása -, miszerint Orbánt azzal zsarolják, hogy nem akarják engedni zsarolni, azért megbicsaklik.

És innen fordulunk át a lufi vagy Orbán-féle kifestőkönyv belső lapjaira, ahonnan az sejlik ki, a mi kedves vezetőnk az osztrák parasztért vagy a német proletárért aggódik azt jelentve ki, a pénz, amit nem akar megszavazni az ukránoknak, nagyon „hasznos lenne az európai népeknek”, akiknek az ő meglátása szerint a gazdasága haldoklik. Csak nem tudnak róla (még Németország is létezik), és a jelek szerint nem akarják azt, hogy a magyar vezér érettük aggódjon, egyszerűbben, hogy belepofázzon a dolgaikba. Ezt úgy hívják szuverenitás.

Huszonhatan gondolnak egyfélét, amiről Orbán úgy tételezi és harsogja, rosszul gondolják, s egyedül az ő fals tézisei a helyesek. Ezek azonban másról nem szólnak, mint hogy ő kaphassa meg az ellopható pénzt, minden más nem érdekes, s ha nagy hangon óbégat, s azt hazudja, zsarolják őt, miközben az emlegetett osztrák parasztért dobog a szíve, csakis Mészáros lesz az, és a maffia apróbb tagjai, valamint a tágas család önálló lábai. Egyedül van tehát, és még a nyári választások után sem látszanak játszótársak, ez a legnagyobb baj.

Nekünk ugyan nem, csupán neki, de tudjuk, hogy minden sérelem rajtunk csapódik le, és azt is, hogy az a pénz, amit nem tud kizsarolni, nekünk fog hiányozni, s nem neki, illetve a szűkebb köreinek. Viszont, ha nem kapja meg, úgy akkor, mint most is, illetve régebben (lásd pedagógusok béremelése) lehet száz ujjal mutogatni a bűnösre, aki nem hallja meg Orbán egyedül üdvözítő szavát, és az ukránoknak adja Feri bátyám fröccsre szánt apróját. A játék undorító, mint ahogyan Orbán is az. Ezért van egyedül, s vele együtt mi is.