Felépült végül a háza

Kukacoskodó újságírók kiszámolták, hogy az amúgy bérből és fizetésből élő Orbán Viktor éves jövedelme uszkve száznyolcvanezer ajró, ami hatvankilenc millió magyari forintokat kóstál. Nem panaszkodhat erre a bérre és fizetésre, azonban ez sok mindennel nem áll arányban. Legfőképpen a hatvanpusztai uradalom felújítási költségeivel, ami becslések szerint harmincmillió ajró, mindösszesen tehát tizenegy és félmilliárd magyari forint. És itt luk keletkezik a számolásban és számadásban, még akkor is, ha az uradalom a nemzetvezető apjának nevén van.

Viszont az idősebbik Orbánt nem nagyon látták arrafelé, míg azonban fiacskája, minden magyarok örökös miniszterelnöke a hírek – és leselkedések – szerint már kezdi belakni a számtalan szobákat. Mint kiderült, bizalmas megbeszéléseket folytat ott, a térségben nagy a helikopterforgalom is, és sokszor látni katonai, illetve rendőrségi gépeket a levegőben. Ezen kívül hosszú hétvégéket tölt itt a kis család, miközben a családfő gyakorta felbukkan a szomszédos Etyeken egy állami és európai uniós forrásból felújított étteremben, illetve pincészetben. Totális az idill.

Pedig nem arról volt szó, hogy neki épül, pláne nem ennyi temérdek pénzből, ami már majdnem egy stadion ára. Nem tudható, fáj-e a szíve emiatt, hogy lehetne stadion is, ami az otthona lesz vénségére ennyi hányódás után. De nem látunk hősünk kebelébe, ezért itt és most egy arcél fölrajzolására szorítkozunk, ahogyan nőtt a test, ezzel együtt az álmok és az igények, hogy a felcsúti kis dácsa után már kastély kell állítólag bunkerrel és ilyesmikkel. De nem is ez, hanem a lélek változása vagy változatlansága, hogy a suttyó kis Viktor klottgatyában vajon erről álmodott-e, s ha nem, akkor mikor költözött belé a vágy.

A Karmelitát először furcsállotta az ember, hogy minek az neki, mert nem lehetett tételezni benne ilyen földesúri, sőt, királyi hajlamokat. Focista volt, illetve szeretett volna lenni ezek összes kétséges készségével, pettyes labdáról álmodott a világkupában, aztán úgy maradt. Ezzel nagy valószínűséggel mindent el is mondtunk róla, a többi már a szemünk előtt zajlott. A kis dácsa mellé stadion, épp a budi végibe, ez belefért ebbe az arcélbe. Minden innen indult el azonban, hogy kiderült, ezt is lehet neki már és akkor, és az étvágy elkezdett növögetni, meghosszabbítva mindent Bicskéig, kisvasutat és a szerzést.

Felcsút volt a lakmusz, s hogy nem színeződött el, vagy épp megfelelő színűvé vált, jöhetett a folytatás. Minden az orrunk előtt, és minden nagyobb fölhorgadás nélkül, beletörődve mintegy a megváltoztathatatlanba, ami az, hogy a szemünket is kilopja. Mi több, az országot is alólunk, és most, tizenhárom év múltán minden indulat, sőt, lassan érzések nélkül nézzük a való világban zajló dolgokat. Magam is a barlangom mélyiről, vagy, ha úgy tetszik, egy fa tetejéről lesem a megváltoztathatatlant, ahogyan bontakozik ki Buddha igazsága. Nem vigasz, csak pőre tény, hogy mindettől még Orbán minden bizonnyal nem boldog.

Mégpedig erősen kell nem boldognak lennie, ha igaz a magasztos tana a vágyak születéséről, azok kielégítéséről és szüntelen újjászületéséről megint, ami folytonos elégedetlenséget, és ebből fakadóan boldogtalanságot okoz. Márpedig ez bizony így van, s máris előttünk áll a szerzés életútja a Cinege utcától a Felcsúti házon át a Karmelitáig, bezárólag Hatvanpusztával, s azért csak ezzel, mert a nemzetvezető is halandó, és elfogy földi ideje, mielőtt mindent be tudna kebelezni. Hogy vigasztal-e minket az ő efféle nyomora, az kérdéses és érdektelen is, mert máshonnan nézzük a kajla világot. Aeterno modo, ahogyan mondható.

Az örökkévalóság módján. És innen nézvést, hogy ez a kétes és mindenféleképpen kétséges alak minek örül, mi fáj neki, vagy épp mit habzsol be soha ki nem elégíthető transzcendens étvágyával, teljesen mindegy. Hiszen a fa tetejéről fogjuk nézni, midőn földi pályája véget ér, és az lesz a büntetése, hogy a nap vidáman süt majd a temetésén. Az már a történelem alakulásától függ, hogy mindezek után lepisálják-e a sírját vagy mauzóleumot kap, de vagy így, vagy úgy, ám mindenképpen mindegy lesz neki. Távozása azonban életéhez hasonlatosan szenvedéssel teli lesz, mert a halál nyugalma csak annak adatik meg, aki azt kiérdemli.

Mindent elmondtunk erről a sorsról. Az összes többi történések, hogy harag söpri-e el őt, vagy ágyban és párnák közt, esetleg egyéb módon ér véget, érdektelen. Ahogyan az is, hogy netán, ha jog és igazság léteznék, elkobozzák-e tőle a most épp belakott palotát és minden lopott vagyont hetedíziglen, sincs jelentősége, mert a dolgok megtörténtek. Eddig és így történtek meg. Idegeskedni ezen már fölösleges, ordítani sem kell nagyon, ha bennünk van a tudás Sziddhartha tanításáról, hogy mi az, ami pokollá teszi az életet. És ezért csak nézgelődünk a magunk részéről Micimackó módján: sietni, azt nem kell, annyira, egyszer úgyis odaérünk