Kampec dolores CXV. – Pászma

És akkor, délután hat óra körül, a Szentháromság szobor takarásából a nap benézett az ivóba, majd csíkokat rajzolt a fröccsök urának arcára. Ott ült Béla a feneke által otthonossá alakított széken, amely az évtizedek alatt fölvette annak alakját, mint egy lenyomat az időben és a térben, két mélyedéssel mutatva a helyet, ahol otthonra lelt, s amely megadta magát neki és sorsának is egyaránt, ez utóbbiról azonban nem lehetett tudni micsoda, s hogy van-e egyáltalán. Úgy volt, mintha nem lett volna, valami halvány emlékek csupán, árnyképek a falon és sejtések, hogy valamikor ugyanígy sütött a nap egy pincérnő arcára, de nem itt, nem ekkor és nem is ebben az életben talán, mégis egy valamit mutatva akkor is és mindörökké, hogy közelít a hullás, azaz, mint valami verstöredék, hogy már őszül is, az ősz is itt felejt még.

De nem kérdőjellel és hangsúllyal, mint abban, hanem csupa állítással, azaz, a bizonyosság terhével, ám azzal a felhívással, gondolja el a nyarat, ami múlik, hogy ez a fénypászma mint valami felkiáltójel inti arra, utána kell néznie magában annak a kérdésnek, állításnak, börtönben van-e, s ha igen minéműben. Vagy épp ellenkezőleg, ez a csík, amelyben ott ingtak a porok, légymaradványok, s mindenféle élettöredékek, arra intik-e, hogy az idő fogja, vagy netán túlvan már minden jón és rosszon, s azt tesz a fenéklenyomatos otthonában, amit akar vagy szeretne, ha lehet ilyet egyáltalán. És nincs minden eleve elrendelve, mint valami rossz dogma, vagy szakadozó, foszladzó lapokra valamikor régen lejegyzett sors, ami olvasásának végére érve múlik el az az élet, ami azokban a betűkben foglalva vagyon.

Ettől ilyen búcsúíze lett mindennek. Számvetés szaga és összegzés sürgetése, hogy ha csak a nyarat is, amely már azt sem tudta hányadik a sorban, amely alatt ő ezen a világon van és volt, és még előtte mennyi megszámlálhatatlan majd utána ugyanannyi, amiből a végtelenség következik, s ebben benne van az is, hogy természetéből fakadóan minden megtalálható benne és minden előfordulhat. Béla tehát megállapította, hogy ő ilyen előfordulás a világban, ahogyan az ivó is, a fröccsök ura is, a bádogbános a templomával, a falu, benne a duplagyűrűsök, a szomorú szeműek és az olajoshajúak, a surrogó műanyag motorosok, a kukoricás és mögötte a temető, az útmenti kék plakátok, tehát minden véletlen, de ebből fakadóan szükségszerű is, hogy minden igaz, így egyben semmi sem.

Nem volt sok az idő, ami visszanézésére a fénypászma intette, csak ez a nyár, aminek a múlását jelentette, ahogy fordul, megy és iramlik át az őszbe, amikor még voltaképp tavasz sem volt, csak ilyen váratlanul alázuhanó hőhullámok, kappanhangú ordítás a rádióban, trombitaszó és ágyúdörej, a folyamatos háború és harc, ami elől voltaképp Béla a bűnös városból ide menekült, hogy várjon riadtan maga, de áttört a burok, és kiderült, hogy nincs menedék. Így teltek a napok és a hónapok, és így múlt el ez a nyár is, mint az összes többi, hogy igazából semmi sem történt, mert mindig ugyanaz, menekülhetetlenül, rázuhanóan tíz éve ugyanaz, amitől azt hihette volna, hogy megállt az idő, ha a pászma nem mutatott volna mást. Esetleg még körben foroghat, ennyi megengedést tett, de ez sem nyújtott vigaszt egyáltalán.

Így abba kellett belegondolnia, mi lehet a gyógyír az élet okozta bajokra, de akárhogy csűrte is, semmire nem jutott, mert önmagával semmi nem gyógyítható, hanem az ellentétével, mint a mínusz és a plusz, a pozitív és a negatív, amelyek képesek kioltani egymást, tehát nem az érzelem, nem is a vágy, hanem a tiszta ész nyomán arra kellett jutnia, hogy az élet bajait éppen ezért a halál képes rendbe tenni, hogy ez olyan, mint az ő fenekének lenyomata a széken, amivel szépen kiegészítik egymást a teljesség kedvéért, pedig ilyesmi nincs. Vagy legalábbis senki nem tud róla, és ezért törekedni sem akar felé. Csak a péntekenként a rádióban harsogó kappanhang hiszi ezt, és ez mutatja önmagában a hamisságot, amit viszont elfed a hangerő. De most csönd volt, elbódítóan mély csönd, mint az idő legmélyén, amikor semmi sem volt.

Vagy minden, csak egyben, elválasztatlanul a jó és a rossz, az igaz és a hamis, kezdet és vég nélkül önmagába fordulva egy apró, végtelenül, forró pontban, hogy az felrobbanva megteremtse Bélát, ezt a falut és az összes lakóját, életre hívva a teret, a múló időt, amire a pászma figyelmeztette, és ettől nem szép, hanem könyörtelen lett, amitől menekülni kellett. Béla tehát fölállt. Fölállt, fölegyenesedett, fölmagasodott, és szó nélkül, csörömpölve vágva be maga mögött az ivó ajtaját indult kifelé, de a fröccsök ura nem csodálkozott, mert ő is mindent látott már és mindent megtapasztalt, ahogyan a barátja olykor rigókkal diskurált a fa tetejére kérve az italát, hogy oda bújjon a nyomorító világ elől. Most viszont elindult és megy, ami ugyanaz, mert csak egy az igaz, hogy ne legyen ott, ahol amúgy lennie kellene.

Indult Béla a selymes, szilvaízű fényben, amiben fürdött a falu nyár és ősz határán, még ott virított mindenben a kikelet, de amerre járt, arra záporoztak a rozsdás levelek, kérlelhetetlenül hulltak rázizegve, hogy amiként haladt a temető felé, túl a kukoricáson és a kék plakátokon is, avarcsíkot húzott és hagyott maga után, amit aztán felkavart a rossz szél. És így ért oda a temetőbe, ahol november óta nem járt, de látta mégis, hogy az akkor kirakott virágok olyan frissek, mintha most vágták volna őket, hogy a kriptán egy porszem sincs, és ekkor jött rá, hogy ez az a hely, ami örök, mert ez kívül került időn és téren, s nem tudta, hogy ők hívják-e a földben a megnyugtató feledésre, vagy épp önmaga az, aki vágyakozik hozzájuk, visszatérni az ős, idő nélküli végtelen, forró pontba a kezdetekhez, hogy majd újra elkezdődhessen minden.