A háború: béke

Pár napja plakátok (kékek, nagyok) jelentek meg Neria kietlen tájain magától a kedves vezetőtől vett szöveggel, miszerint „Ruszkik haza”. Emlékezhetünk, amikor Orbán a rendszerváltáskor ezzel a mondattal robbant be a köztudatba, mikor is mindenki elalélt a gyönyöröktől, milyen bátor ez a mi fiunk, hogy így egymaga szembeszáll egy világhatalommal mellét kitárva tankjaik előtt. Holott azidőtájt a „ruszkik” már Záhonytól integettek visszafelé, ahogyan robogott velük a vonat a nagy orosz pusztaság mélyibe. Így fogant hazugságban egy politikai karrier, így világlott ki egy jellem vagy annak hiánya, és most itt csücsül.

Sajnálatos, hogy ezek a szavak, ez a mondat ma újra aktuális, de az. Ha ugyan nem a mi vidékünkön dúl is az orosz imperialista medve, mert mi azóta egy szövetség (NATO) és egy közösség (EU) tagjai lettünk, élvezve ezek minden védernyőjét és anyagi hasznait. Más kérdés, hogy az, aki annak idején egy hazugsággal indította a pályáját, ma is kétszínű alak, és valami ismeretlen okból elárulja azt a közösséget, amely biztonságát és jólétét szavatolja. Mindenki tátott szájjal figyeli, hogy ezt mért vagy mi okból, akiket pedig teljesen elkábított, tapsolnak neki és vicsorognak azokra, akik a barbárság helyett a kultúrát választanák.

Ilyen körülmények között jelentek meg ezek a plakátok, amelyek arra szólítják fel szimbolikusan a medvét, iramodjon ki a megtámadott országból (Ukrajna), s ha ez megtörténik, akkor a formállogika szerint is béke lesz, mert a leigázni kívántaknak nem lesz okuk és indokuk lőni rájuk, hogy hazájukat felszabadítsák. Annak idején is, amikor Orbán ordította bele hamisan a légbe ugyanezt, népszerűségét azzal szerezte meg, hogy íme a nagy szabadságharcos, aki a rabigában senyvedő Magyarországért kiáll. Innen nézvést az ukránoknak is joga van ehhez, a plakátban tehát kivetnivalót találni nem lehet.

Ámde a Fidesznek mégis sikerült. Hiszen a pufók-óvodás képű, ámde sunyi szemű Gulyás Gergely kijelentette, hogy kormánya szerint a felszólítás, miszerint „Ruszkik haza”, nem egyéb mint háborús uszítás, így az első rácsodálkozás azt kérdezteti velünk, mi az anyánk valaga van. Miként lehet az, hogy a béke úgyszólván egyetlen lehetséges útja és módja, tehát, hogy az agresszor hagyjon fel bűnös akcióival, a lakosság irtásával, gyerekek elrablásával és városok porig rombolásával, tehát az az igény, hogy ne háborúzzon, a Fidesz szerint háborús uszítás, akkor az embernek Orwell jut az eszébe és az újbeszél jelmondatai.

Ezek közül is elsőként „A háború: béke”. Mert másképpen nem értelmezhető, ha valaki azt tartja a béke lehetőségének, hogy a harc ne érjen véget, illetve úgy érjen véget, hogy egy országot megszállnak, a megtámadottak pedig elmosolyodnak és bájosan mondják az agresszornak, gyertek, csináljatok velünk, amit csak akartok. A Fidesz egész csürhéje ezt szorgalmazza a békét óbégatván, nem békéről beszélve, hanem megadásról, ami felfogás árulás a közösség és szövetség ellen, aminek tényleg nem tudjuk az okát, és lassan már nem is sejtjük. De alapos lehet, ha nem csak a morált, de a józan észt is odahagyják miatta.

A háború kitörése egyébként úgy jött-érkezett Orbánnak és csapatának, mint egy falat kenyér. Mert volt mire fogni a kudarcaikat az emlékezetes háborús-, és szankciós infláció fogalmakkal, amelyek szintén az árulást mutatják nekünk, amikor a hívek számára a saját szarukat arra a közösségre kenik, amely közösség – mint már emlegettük – a jólétét és biztonságát szavatolják. Mégis ellene végeznek aljas aknamunkát. Ezt pedig valahogyan el kell magyarázni azoknak, akiktől a hatalomban maradást remélik, tehát a hülye szavazótáboruknak. Erre szolgál a Fidesz újbeszélje, amely azonban korrelál Orwelléval.

„A háború: béke”, „A szabadság: szolgaság”, „A tudatlanság: erő”. Íme, előttünk áll a Fidesz filozófiája, bármennyire is lehangoló ez, de íme a hatalom megtartásának módja és kulcsa. Most azonban, amikor ezt a tébolyt egyre nehezebb eladni, ki is terjesztik, elárulva Európát, a szabad világot és a civilizációt, így veszélybe sodorva az országot, és ez már egyáltalán nem tréfadolog. Ez hazaárulás, és sajátos módon annál hangosabban visítanak, minél egyértelműbb a bűnük. Olyan útra léptek, ami az ország vesztét okozza, viszont momentán nem látni azt az erőt, amely ezt a haláltáncot megállítaná. El vagyunk veszve, azt hiszem.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
2 hozzászólás “A háború: béke
  1. Yeti szerint:

    Villanyszerelő barátom szerint a morál, erkölcs, becsület azonos mértékegységgel bír, akárcsak az ő szakmájában a feszültség: egy volt!
    Hazájukat nyugodtan árulhatják, mert nekik van(lopták) nekem pedig nincs.

  2. polyvitaplex szerint:

    – Főnök, holnap lesz október 23.
    – Hát aztán.
    – Miről beszéljenek az ünnepi szónokok?
    – Hogy a Nyugat háborúpárti, de mi békepártiak vagyunk.
    – Beszéljenek a pesti srácokról?
    – Mindenképpen.
    – Hogy Molotov-koktélokat dobáltak?
    – Ne! Inkább virágokat.
    – És hogy „Ruszkik haza!”?
    – Még csak az kéne! Aztán majd megint küldhetem Szijjártót Moszkvába magyarázkodni.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum