Pártképviselet

Szép, áprilisi-február volt tegnap, a nap pedig majdnem olyan tüzesen sütött le a fideszistákra, mint Kukorica Jancsira, amikor még juhászbojtár volt. Ilyenkor csalogat az erdő, a mező, a rét. Meg a kolbásztöltés vagy a busójárás, parlamentbe ilyenkor jóérzésű ember be nem megy, csakis a dollárbaloldal, amelynek fogalma sincs a nemzet lelkéről. Mindez így együtt okozhatta, hogy szinte cukkolásként hívott össze rendkívüli parlamenti ülést az ellenzék az akksigyárakról – előtérben Debrecen -, és magára maradt az ódon falak között. Még egy árva miniszterelnök sem volt a függöny mögött, a pulpituson sem Kövér pedellus ült szúrós tekintettel. Reménytelen volt az egész.

Mindeközben, amikor a naiv ellenzék reménytelenül várakozott a fideszista képviselőkre, akárha egy rossz szerelmes virágcsokorral a kezében az utcasarkon, éppen akkor jöttek a képek arról, ki, hol van épp szívesebben, mint a parlamentben. Gulyás miniszter kolbászt töltött például. Semjén miniszterelnök-helyettes busónak öltözött, Varga J. jó miniszterasszony pedig menekülésben volt az eu-s küldöttség elől azzal az indokkal, hogy dupla bujkálása a jogállam védelmében történik, de erről majd később ejtünk pár keresetlen szót. Ma ugyanis a démoszról beszélgetünk, a népről, amely te vagy én nyájasom, valamint a nevéből fakadó demokráciáról. Pedig nem is politológia órán vagyunk. (Vagy tudszoc.)

Ha jól emlékszünk 135 fideszista képviselő csücsül a parlamentben, akiket a nép küldött oda a szavazatával – és a megbuherált választási rendszerrel, de erről máma nem ejtünk szót -, és azért delegálta oda őket, hogy az ő érdekében (nép) tevékenykedjenek ott. Minden erejükkel, teljes szívükkel és alázatukkal. S ha jól emlékszünk, márpedig miért ne emlékeznénk jól, a Fidesz maga hangoztatja azt elég harsányan tutulva, hogy a dolgokhoz (aljasság), amiket rend szerint végbevisz, a néptől kapott felhatalmazást. Mégpedig soha nem látott mértékben, és már négyszer is. Ebből pediglen olybá tűnik, hogy a képviselők és a választók együtt élnek Neriában, nem láthatóan soha nem volt hatalmas szerelemben.

Ám meglátjuk, ez nincsen így, mégpedig egyáltalán. Hogy kinek az érdeke – ki találta ki, és akarja bármi áron – az akksigyárakat, az a Fidesz homályába vész, ahogyan az is, hogy kinek lesz ettől jó. A nép úgy érzi azonban – aki a jelek szerint nem tudja, mi neki a jó, tehát helyette és ellene kell dönteni -, hogy ő nem akar akksigyárat, aminek hangosan és morcosan hangot is ad. És ekkor itt keletkezik az antagonisztikus ellentmondás, mi legyen azokkal a rohadt gyárakkal és hogyan. A dollárbaloldal gondolt egy nagyot, hogy akkor beszéljék meg ezt a parlamentben, ami állítólag ennek a helye és a terepe volna, és itt jutunk el kiinduló képünkhöz, ahol azt láttuk, ezek a naivak lukra futottak a randin.

Nem jött el az ő kedvesük. Halaszthatatlan más dolgokat hoztak fel indoklásul, hogy máshol szolgálják a népet minden tehetségükkel, így jött elő Gulyás miniszter jól táplált óvodás képe, amint tekeri a kolbásztöltő gépezetet, és Semjén miniszterelnök-helyettes, ahogyan a busókkal kokettál azzal az indokkal, hogy így őrzi meg a nemzet lelkét. Ez a lélek azonban az akksigyárak savában fog szétmállani, ez azonban nem érdekli sem Semjént, sem Gulyást, és Varga J. jó miniszterasszonyt sem, akit azért nem látunk, mert momentán az eu-sok elől bujkál. Rejtekezik mintegy, ha már néplélek és nemzeti identitás. És akkor a többi százharmincvalamennyirről nem is beszéltünk, hogy merre ette őket a rosseb.

Ők a jelek szerint annyira bátorak voltak Mészáros L. szavajárásával, hogy még képet sem készítettek magukról, mit dolgoznak épp abban a pillanatban a népükért, konkrétabban választóikért. A debrecenieknek épp a szájába szartak, mint tőlük kapott erős felhatalmazás, így az elkövetkező időkben arra leszünk majd kíváncsiak, ezek a cívisek kire voksolnak majd, kitől és mit várnak szavazatukkal. De, ha Borkai példájára gondolunk, aki a lottyadt seggét mutatta a győrieknek, ám nekik így is épp jó volt, akkor a jövő az ottani lapos vidéken sem kétséges. Ez a választópolgárok nyomora, akiken nem segíthetünk, ilyképp csak annyit állapítunk meg már nem is szomorúan: nem megy ez nekünk.

Nem megy ez a demokrácia – mint népképviselet -, a népeknek erre semmi igénye nincsen. Ha volna valamennyi, azt elhallgatják, mint tegnap is, majd elmagyarázzák neki, hogy így épp jó, a nép nem értheti az ő magasztos céljaikat (gondoljunk Virág elvtársra). A nép pedig szájtátva nézi, hogy népképviselet helyett pártképviseletet kap a pofájába, meg egy kis szenteltvizet zacskó krumplival. Ha a démosznak szava nincs, az nem demokrácia, és itt csatolunk vissza jó Varga J. miniszterasszonyhoz, aki azért menekül az eu-sok elől, mert – és ezt ő mondta a szájával – a jogállamot védi. Mindezt nevezhetnénk delikátnak is, de ennek olyan megengedő hangulata volna. Ez inkább ganyé.

Ahogyan a fideszisták által saját magukon kívül minden és mindenki le van szarva, viszont éppen ez üdvtörténetként előadva, nos, ez már majdnem művészet, de a jelek szerint nekünk így is jó. És mindehhez hozzá téve és belegondolva abba, hogy az ellenzék a tegnapi rendkívüli ülés összehívásával már tizenhatodszor esett pofára, hogy ennyiszer köpte képen rajtuk keresztül a Fidesz a választókat, de még ebből sem tanulnak, ez az igazi kunszt. És az még inkább az, hogy tegnap is, mintha mi sem történt volna, mintha valami értelme lenne, az üres széksoroknak mondták el a saját és a választók nyomorát. Leginkább ez az érdekes az egészben, ami jelenséget a magunk részéről nem tudunk mire vélni.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum