Feri bátyám lapot kap

Mint az ismeretes, Orbán doktorminiszter nagy általánosságban falusi kocsmákban szokott iddogálni, ott szóba elegyedni nyugdíjas korú választóorganizmusokkal, hogy személyesen közölhesse velük az örömhírt. Az evangéliumot, miheztartás végett, ha már és ugye. Azonban más ez az attitűd, mint a Kásler által épp csontilag legózott Mátyás királyunknak, aki a legendáriumok szerint álruhában vegyült el a pórnépek között, hogy azok véleményét igazából megtudja. Nem, Orbán doktorminiszterünk nem ilyen, őt nem ebből a fából faragták. Ő teljes, igazi valójában megy kocsmázni, akárha boldogult úrfikorában.

Az ajtóban a TEK, a tehenek a jászolhoz kötve, a népek a függöny mögött, és előadja annak, akit épp talál, mennyi jót is tesz vele. (mindigegyfolytában.) Feri bátyámat (bátyámtípust) szokott kapni doktorminiszter úr társalkodóul az ivóban, akivel közli, hogy utal neki nyolcvanat. Remélem érezzük a helyzet drámaiságát, mert Feri bátyám erős késztetést, hogy úgy ne mondjuk, lökéstolási ingereket érez ahhoz és abba az irányba, hogy kezet csókoljon az ő jótevőjének, majd áldassék a kegyelmes úr neve felkiáltással hugyozza össze magát egy ültő helyében. Egyrészt az örömöktől, másfelől pedig a félelemreszketéstől a’la Kierkegaard.

De ne dicsekedjen az ember a ganyészagban, ami szintén alapeset, ha a helloröfis afférra gondolunk. De mindezekből is világosan kitűnik, doktorminiszterünk válogatott és idomított egyedekkel találkozik rend szerint és kizárólag, hogy flottul menjenek a dolgok. De másfelől pedig azért leginkább, hogy még véletlenül se tudhassa meg, mit is gondol róla az ő amúgy semmibe sem vett népe, mert még nagyon elkeseredne széles jókedvében és a rózsaszín szemüvegében. Bízvást állíthatjuk ugyanis, hogy egészen elképesztően penetráns dolgokat gondolnak nagyon sokan felőle, róla és általa. Lehangoló volna az úgy.

No de, a személyes nexus nem elég, nem lehet minden Feri bátyám hátát lapogatni, és nem lehet az összes esernyővel kardozó matróna kézcsókba torkolló hódolatát fogadni. Ez bizonyos egészen. Előre megyünk és nem hátra, ebből fakadóan doktorminiszterünk megismerte az írás-olvasás misztériumát és hatalmát, így levelez a feribátyámokkal, s leveleiben rendre be is számol az érettük vívott küzdelmekről, és a győzelmekről is, naná. Mi más egyébről, hová is vezetne az, mint azt a mylord, aki csenget, alagsorából tudjuk jót röhögve rajta, de voltaképp nem csak bámulásakor, hanem írva róla is. Szép a világ, ha nem törődünk vele.

De sosem jutunk oda el, ahová indultunk, csak elsztorizgatjuk itt az időt, tehát elővesszük a legújabbat, hogy nem elég a közös iddogálás, a levelezés, most meg külön neki nyomtatott lapot is kap Feri bátyám (mind az összes) a nagyon leleményes JóKor címmel. Ennek oka a törődés, és az a kényszer, hogy a propagandából, soha és semennyi sem elég. Mint kiderült, a lapra doktorminiszter urunk szempontjából azért volt szükség, „hogy az időskorúak értesüljenek minden őket érintő intézkedésről”, tehát nyomtatásban írják le, ha doktorminiszter úr személyesen akadályozva van a nyolcvan utalását Feri bátyámnak közölni.

Viszont nem tudom, látjuk-e az indoklásban megbúvó öngólt, mert okkal tehetjük föl a kérdést: miféle intézkedés az, amit ab ovo látunk benne csuklyás szemeinkkel, hogy tehát ha nem érzi az intézkedést az, akiért intézkedve van, akkor intézkedve van-e egyáltalán. Tehát, maga az intézkedésről való értesítés nem csak káprázat és szemfényvesztés, ugyanis Feri bátyám azt érzi, éhes, miközben arról győzködik, hogy degeszre zabálta magát. És máris itt vagyunk az igaz-hamis, látszat és való dichotómiájánál, azaz, a propaganda lényegénél, hogy Feri bátyámat hülyítik, és módszeresen verik át.

És mindettől doktorminiszter urunk elégedett. Meg van győződve arról ugyanis, hogy ugyan kormányozni nem tud, de azt hazudni nagyon, illetve még továbbá az szintén megnyugvással töltheti el, hogy a bávatagok, megalázottak és megnyomorítottak akkor is dicsérik őt, amikor nem is hallja. Illetve még inkább, hogy azt nem hallja, ahogyan rekedten szakadnak fel a cifra keservek. Ám így is, ennek ellenére és ennyiből is előttünk áll az egész nyomorult, cifra kép, hülyítő és hülyített végezetes és végleges egymásra találása az aljas nyomorúságban, ami a hazánk. Ez a két szereplő kell a vesztünkhöz, akik viszont virulnak nagy szerelemben.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum