Borkai, dísz, polgár

Borkai Zsoltot díszpolgárának jelölte Győr fideszes, erre szolgáló grémiuma, a nagyvilág pedig báván tátja a száját a hírtől. Hogy a győriek mit gondolnak erről, az nem tudható, viszont sejthető, mert már közvetlenül a botrány után is megválasztották őt polgármesterüknek, következésképp úgy vélték, nincsen semmi baj a jachton kokózva kurvázással. Ez belefér a keresztényi értékrendbe. Másrészről Győrben sem csak ilyen viszonylagos morális nívójú polgárok laknak, következésképp azok, akik netán akkor nem Borkaira szavaztak, így jártak: belekerültek az ítélet nagy kalapjába. Korpa között, disznók előtt.

Ahogyan Magyarország azon választópolgárai is, akik rühellik Orbánt és csapatát, most azonban mégis rájuk van mutogatva és hivatkozva, miszerint ők választották meg sokadjára is, ergo, az ország ezt és őt akarja. Nincs menedék, a mocsok és a földöntúli butaság így lep el mindent, így húz le az a mocsár, amit a kedves vezető szavai szerint Brüsszelben kellene lecsapolni. Mint kitetszik tehát, amikor Borkairól és az őt díszpolgárnak jelölő, illetve annak idején mindenek ellenére megválasztó halmazról beszélünk, akkor az országot siratjuk, ahol élünk, és amelyben eltűntek az értékek, ha voltak egyáltalán valaha.

Valamikor ez egy szakma volt, mondta az újságírásról Török Moni, és az ő gondolatait kibővítve és teljesítve az is kijelenthető, valaha ez egy ország volt, aminek ma már csak az üszkös maradványai vannak meg. A díszpolgári cím a tankönyvek szerint erkölcsi elismerés, amellyel egy adott település tiszteletét és háláját fejezi ki egy adott személynek, aki tevékenységével és magatartásával segítette az adott hely rangjának emelését, etc. Amikor a magatartásról beszélünk, akkor látjuk Borkai lottyadt seggét a jachton, és máris ott tartunk, ahová elmélkedésünk végén szerettünk volna eljutni, hogy voltaképp nincs miről beszélni.

A minden értékek átértékelése nietzschei filozófiájáról van szó, illetve arról szintén tőle, hogy Isten meghalt, tehát minden hazug és mindent szabad. Amikor Borkai díszpolgárságáról beszélünk, akkor Bayer lovagkeresztjéről és Nagy Feró Kossuth-díjáról is egyben, illetve az összes többiről, amiből az a következtetés fakad, teljesítmény, morális tartás és érték, emberi minőség már egyáltalán nem szükséges ahhoz, hogy a magyar (Fidesz) közösség elismeréssel forduljon valaki felé. Elég csak a falkához tartozni. És ezen az sem változtat, ha némelyik egyedet olykor koncként odadobnak magyarázandó a bizonyítványukat.

Ez pedig nagyon hitvány, mondhatni teljesen értékek nélkül való. Mert Borkai például hiába védekezik azzal, hogy az ő kurvázása családi ügy, amikor egyáltalán nem az. Szájer melegsége sem magánügy akkor, amikor tudjuk, hogy személyesen vett részt pártja homofób és kirekesztő magatartásának kialakításában, és ott tartunk, ami a Fidesszel, Borkaival és Szájerrel (illetve az összes többivel) a legnagyobb baj, hogy vizet prédikálnak miközben bort isznak. Innen nézvést semmilyen morális alapjuk nincs arra, hogy a többségnek előírják, hogyan éljen, ráadásul, hogy mit gondoljon, azt is.

Ha ilyen az elitünk, az az ő személyes nyomoruk, a miénk viszont abban rejtőzik, hogy hagyjuk nekik. De miért is tennénk másképp, amikor a jelek szerint – visszautalva Nietzschére – már minden érték eltűnt, nincs mihez viszonyítani és igazodni, sőt, már az egyén morális tartásában sem bízhatunk, ha, mint az a Fidesz ámokfutását igazolandó a liberálisokban nincsen meg, bennük viszont a hitük miatt igen. Nem akarnánk a keresztény értékeiket kifigurázni, megteszik ezt ők maguk minden külön értesítés és kérés nélkül, ám fel nem foghatják, meg nem értik – nem tudják vagy nem akarják – mi is ezzel a baj.

Ahogyan a mindenféle díjak mögül már rég eltűnt a teljesítmény és a nívó, ezzel a jelölő aktussal mára az is bizonyossá vált, hogy erkölcsi minimumok sincsenek, és máris itt áll előttünk a NER szellemisége maga, ami egy kietlen pusztaság. És függetlenül attól, hogy végül Borkai megkapja vagy sem a díszpolgári címet, ez innentől már teljesen érdektelen. A Fidesz ezzel a hírrel, illetve annak tartalmával olyan mélységekbe ért, ahonnan már nincs visszaút. Mocskok még történnek, aljas húzások is, de a filozófia most lett kerek. Semmi nem számít, mindent lehet, amíg a kedves vezető azt nem mondja: nem. Ez viszont nem mérce.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum