Dolgozó népünk ellenségei

„Aki az akkumulátorgyártás ellen küzd, az a környezetvédelem ellen küzd.” – Tudatta velünk az egyes számú axiómát Szijjártó Péter, a nagy gondolkodó. Másodjára a tegnap megkapott csokorban a Belügyminisztérium – mint Pintér Sándor szellemi terméke – jelentette ki, hogy a magyar „orvosok megtámadták a betegeket”, s mint kitetszik, ez már egyáltalán nem tréfadolog. Mint tudjuk mindannyian, az orvosok (mint olyanok) komoly hadigépezettel felszereltek, tankok, tengeralattjárók, rakéták és egyebek vannak náluk, ilyképp a belügy szerint ezekkel irtják immár dolgozó népünket. Fröcsög a vér és omlanak a belek.

Visszatérve azonban még Szijjártó professzorhoz, azt is megtudtuk tőle, hogy az akkumulátorgyárak ellen küzdők egyben a nemzetgazdaság ellen is harcolnak. S így – folytatva a Szijjártó axiómát –, mivel a nemzetgazdaság közkeletűleg kizárólag és csakis dolgozó népünk, a proletariátus javára működik, ezért aki a gyárak ellen hadakozik, az népünk ellen is egyben, de erősen. Az első ficak ott van a lenyűgöző gondolatmenetben, hogy Debrecenben a két halmaz (a gyár ellen demonstrálók és a dolgozó nép maga) egybeesik, s ebből fakad a következtetés, hogy a cívisek utódai voltaképp önmaguk ellen tüntetnek.

Elnézhető, mert ismeretes, hogy a Fidesz filozófiájában népünk nem tudja, mi neki a jó, azt meg kell mondani neki. Hogyan szaporodjon és mennyit, kit szeressen, kit ne, mit gondoljon egyáltalán a világról, mindezt megmondja neki a párt, aki szerint az aksigyár annyira klafa, hogy tiltakozni ellene öngyilkosság. Ez azonban az olvasatnak csak a megengedő része, mert a népet ezek szerint nagyon könnyen a nép ellenségének lehet titulálni. Tudjuk azonban, hogy a népnek önmagától való gondolata a Fidesz szerint nem lehet, így máris fölfedezhetjük a történetben a bizonytalan – de untig ismert – háttérhatalmakat.

Tovább tekerve azonban agyunk ujjszorítóját, a végén kikristályosodik az egy igazság a gondolati sorban. Virág elvtársat hívjuk segítségül, mint a Fidesz felfogásához oly sokszor: „Aki mibennünk nem bízik, az önmagában sem bízik. Aki mibennünk nem bízik, az a mi fényes jövőnkben sem bízik. És aki a mi boldog, fényes jövőnkben nem bízik, az áruló.” Nos tehát, lássuk a tanítványt, Szijjártót, aki szinte szó szerint mondja ugyanezt: aki az elektromos akkugyár ellen küzd, az a környezetvédelem ellen küzd. Aki a környezetvédelem ellen küzd, az a magyar emberek ellen küzd. És aki a magyar emberek ellen küzd, az áruló.

Nem szaporítjuk tovább a szót, nem nyújtjuk az élvezeteket, hanem szikáran rámutatunk: íme, hölgyeim és uraim a világbölcsesség foglalata Szijjártó elvtárs kajla gondolataiban. Mert ugyan azt állítottuk, hogy nagy filozófus, no de, hogy ezen belül mégis miféle lehet, azt már nem. Hát, ilyen. És itt le is zárnánk az ő pályafutását, de csak azért, hogy visszanézzünk a csatatérre, ahol az orvosok mészárolják a jobb sorsra érdemes munkásosztályt a vele szövetséges parasztsággal együtt. Legalábbis a belügy értelmezésében és előadásában, amivel így kezdeni már nincs mit, mert ez a tébolyda maga. Rohadt nagy sűrűségben.

Ugyanakkor mégis föl kell tennünk azt az egyáltalán nem megkerülhető kérdést, mivégre van mégis ez a delírium, amiből kijönni immár soha nem tudnak a maffia becses tagjai. Arra kell jutnunk, hogy a hazánkat, benne dolgozó népünket évtizede a markában tartó Fidesz (úgy is mint csőcselék) ellentmondást egyáltalán nem tűr. S ha valami célt tűz maga elé, abban gáncs nem lehet, ha lopni kell, hát lopni kell. Ezt nemzetgazdasági ügyként előadva pedig a lopást felemlegető vagy megakadályozni próbáló organizmus a haza ellensége, áruló, s ki tudja még mi nem. Sőt, mint kitetszik, azt is megmagyarázzák neki, a ganyé miért jó.

Vissza kell térnünk tehát kicsinyég a kimeríthetetlen Virág elvtárshoz, akit, mikor hallunk, Szijjártót látjuk, s ezek után mondja azt bárki is, hogy nem ott vagyunk, abban a rendben, ahonnan idézetünk származik, ami pedig a következő: „Ezeken lovagol maga? Amit a vaksi szemével lát? A süket fülével hall? A tompa agyával gondol? Azt hiszi, fölér az a mi nagy céljaink igazságához?” – Világosan látszik, hogy itt már nekünk mondanivalónk nem lehet. Innentől fogva azt nézzük, Pintér hogyan szeleteli fel az orvosokat. Hogy a debreceni tüntetőkkel mi lesz, azt nem tudjuk. Lehet, belátják, csak a jobb sorsuk ellen hadakoznak, aztán belefulladnak a savakba.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum